Hayden~mgc

Különös látogató

A lélegzetem is elállt, mikor megláttam ki van az ápoló mögött.

Belépett a szobába. A nővér becsukta utána az ajtót. Kirántottam a fülemből a fülhallgatót.

-Hogy vagy?-szólalt meg lágy hangon Michael.

-Én...én köszönöm, hogy megmentettél!- már megint majdnem bőgni kezdtem mikor eszembe jutott az az este. És most itt van ő.

-Nem kell semmit sem köszönnöd, Hayden.-olyan mély és halk volt a hangja.

-Honnan tudod a nevem, Michael?

Eleresztett egy halk nevetést: -Ezt én is kérdezhetném, nem?

-Igaz- mosolyodtam el. Annyira örültem, hogy itt van. Hihetetlennek tűnt. Nagyon nem számítottam rá, ráadásul alig múlt el dél. Még suliba kéne lennie.

-Leülhetek?-a fejével az ágy sarka felé biccentett, csak szemét emelte rám. Mélyen a szemembe nézett. Éreztem, ahogy a pillangók ébredezni kezdenek a hasamban.

-Persze, nyugodtan!-bólogattam kicsit túl lelkesen.

Megint elmosolyodott. Leült pont a bekötözött lábam mellé. Kezeit a matrac szélén pihentette.

Tekintete a lábamra siklott, arca azonnal elkomorult.

-Hayden, figyelj.-még mindig a lábamat figyelte. Az arca elsápadt, és nagyon szomorúnak tűnt.- Én úgy sajnálom, már nem tudtam mit tenni, későn értem oda. Minden az én hibám!-szabadkozott. Nagyon lassan beszélt. Néha elcsuklott a hangja. Nagyon nem értettem ezt most miért mondja.

-De hiszen te mentettél meg. Neked köszönhetem, hogy még élek.-Kezemet lassan előre dőlve az övére helyeztem. Csak ekkor nézett rám. Szürkészöld szemeit tekintetembe ásta. Megszorította kezem. Még mindig elég bűnbánón nézett rám. A szívem dübörgött. Szerintem még egy-két óráig szívesen így maradtam volna. Hirtelen elengedte kezem és elkapta fejét. Csalódottan ültem vissza. Kicsit elszégyelltem magam az előbbiek miatt. Mielőtt kínos lett volna a csend megszólalt.:

-Mire emlékszel az éjszakából?-kérdezte.

Szíven ütött a kérdés. Túl hirtelen jött. Nem állhattam elő azzal, hogy egy élőhalott sebesített meg. Gyogyósnak gondolna és többet rám se nézne. Azt viszont nem hagyhatom. Csak hallgattam és kétségbeesetten bámultam magam elé.

-Attól félek kezdek megőrülni.- válaszoltam őszintén.

-Miért mit láttál? Nekem elmondhatod! - még csak nem is ismertem. Hogy mondhattam volna el? Felállt, és feszülten járkálni kezdett a szobában.

-Nem hinnéd el.- szemmel követtem minden mozdulatát.

-Nem tudhatod. - rázta meg a fejét. Nem nézett rám. A szemeivel folyamatosan a fakózöld padlót pásztázta. -Csak mondd el.-kérlelt.

-Én egy hullát láttam, Michael. Mintha ő támadott volna meg.- tudtam, hogy nem fog nekem hinni. Én se tettem volna. A szememet lesütöttem és az ujjaimmal kezdtem el játszani. Feltűnt a fekete szív.

Hirtelen odalépett hozzám. Lágyan megérintette az államat majd felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Forró bőrének érintésétől libabőrös lettem. Az arcom kipirosodott, melegem lett. Mélyen a szemembe nézett. Elvesztem tekintetében.

- Nem vagy őrült, Hayden.-olyan lágyan mondta. Még sosem ejtette ki senki így a nevem. Próbáltam megfejteni mi járhat a fejében. Hálát fedeztem fel szemeiben. Miért lenne hálás? Talán mert kimondtam? Ennek az egésznek nincs értelme.

Nyeltem egyet.-Te is láttad?-kérdeztem bizonytalanul.

Elengedett. Megint el kezdett járkálni. Nagyon feszültnek tűnt. Nagyon rossz volt ilyennek látni.

Beletúrt a hajába. Kezei végigsiklottak liláskék fürtjein. Kb ezredszerre döbbentem rá milyen jól néz ki a fiú. Felém fordult majd komolyan elkezdte.

-Figyelj, vannak olyan dolgok...amiket nehéz felfogni. Talán meg is ijesztenek. De el kell fogadnod, hogy léteznek.

- Azt mondod, hogy vannak hullák akik csak úgy maguktól felkelnek, rám támadnak és fogadjam is el?- kérdeztem kicsit feszülten.

-Hát, bárcsak csupán ennyiről lenne szó. - erőltettet egy huncut mosolyt.-Khm-köszörülte meg a torkát, majd lehunyta a szemét és úgy kérdezte: -Hiszel a szellemekben?- hosszan kifújta a benn tartott levegőt. Most akkor mi van?? Michael örült? Akkor mondjuk én is az lennék. Én is ugyanúgy láttam azt a valamit. Át akar verni? Csak ki akar röhögni? Miért tenne ilyet? Teljesen elveszettem a fonalat.

Tekintetét reménykedve rám emelte. Lesokkolt. Teljesen lefagytam nem tudtam mit mondani.

Nagy lendülettel elém lépett. Két kezével megfogta a vállam. Arcát közel tartotta az enyémhez. Megkérdezte még egyszer suttogva. Csak a vérem lüktetését éreztem a fülemben. A szájáról olvastam le a szavakat.

-Én.. én nem tudom-rebegtem- nem láttam még egyet sem.-hiszen ami rám támadt igazi volt. Nem kísértet.

Elengedett. Az ablakhoz sétált. Kinézett rajta. Fehér arcára vetült egy halovány fénysugár. Nem vettem le róla a szemem. Pislogni se bírtam. Szám kicsit nyitva volt. Azon vettem a levegőt, méghozzá nagyon gyorsan. Ijesztően gyorsan. Annyi érzés kavargott bennem. Nem tudtam mire vélni a Mikey által mondottakat. Nagyon megrémisztett. De legalább nem nézett őrültek, és nekem is nagyon igyekeznem kellett, nehogy én nézzem annak.

Felém fordította fejét. Tökéletes, telt, meggy-bordó száját szóra nyitotta.

-De láttál.