Hayden~mgc

Rémálom

Megint a szokásos szörnyű rémálmokból ébredtem zihálva. Egy ideje már nem látom Mikeyt. Ahogy ő eltűnt az életemből, úgy a róla szóló szép álmok is távoztak.

Ma az egyik nővér halálát láttam.:

Esős nap volt. A sűrű ködben semmit sem lehetett látni. Az utcán voltam. Persze nem igaziból. Engem nem lát senki, csak én látom az embereket. Nem is hallanak. Sétálok az utcán. Mellettem emberek jönnek mennek, biztosan munkába igyekeznek. Az úton rengeteg autó halad el a távolba. Nem érzek semmit de biztos hideg van, mert látom az emberek leheletét. Várok. Keresem, hogy most kit kell látnom. Ismerek-e valakit? Ma kiről fog szólni az álom. Már előre félek. Valami azt súgja ez rosszabb lesz mint a többi. Elindulok az egyik irányba. Mindenképp megtalálom akit kell. Befordultam egy másik utcába. Ugyan az a sürgés-forgás. Utálom a forgalmas reggeleket. Mindenki feszült és siet. Egy nőre lettem figyelmes. Alig láttam, még mesze volt és a köd miatt homályos volt minden. Fehér nadrágot és bézs vászonkabátot viselt. Ilyen alakkal én biztos nem vennék fel világos színeket. Göndör haját egy csattal hátrafogta de még így is dobálta a szél azt. Kitűnt a tömegből. Szerintem ismerem. Közelebb futottam hozzá. Igen, biztos, hogy láttam már. Ő a nővér, aki az utóbbi két napba jött be hozzám reggelente. Ő segített mosakodni. Meglepően kedves a többi ápolóhoz képest. Fenébe, így még nehezebb lesz! Követtem egy darabig. Biztosan a kórházba ment. Már messziről kiszúrtam egy gyanús csuklyás férfit. Elég magas volt. Tetőtől talpig feketébe öltözött. Egyenesen Beth(a nővér) felé igyekezett. Nem láttam az arcát. Nem tudtam mit fog tenni csak következtetni tudtam. Nem volt túl jó a végkifejlet. Még mindig felénk jött. Bethnek fel se tűnt folyton az óráját nézte. Biztos késésben volt. Befordultunk a kórház felé. Itt nem volt egy lélek sem rajtunk kívül. Hátranéztem, nem láttam a férfit sem. Megnyugodva felsóhajtottam. Visszafordítottam a fejem és akkor Beth felsikoltott. A fickót láttam. Eszelős mosoly ült az arcán. Beth csuklóját szorította. Ő próbálta elrántani a kezét de nem tudott kiszabadulni. Visszanéztem a pasira. Szemei vérben forogtak. Életemben nem láttam még ilyen rémisztő arckifejezést. A nővér folyamatosan segítségért kiáltott de nem hallotta senki. Lefagytam. A tekintetemet ide oda kapkodtam a férfi és Beth között. A nő már sírt, pedig nem tudta mi fog következni, viszont én igen. Tudtam mi lesz ezután. A pasi elővett egy kést amin megcsillant a fény mikor felemelte. Beth még jobban sírt és hangosabban ordított. Elkezdtem könnyezni. Ráordítottam, hogy hagyja békén de nyilván nem hallottak. Odarohantam. El akartam lökni vagy valamit csinálni. Bármit. A kezem viszont átment a férfi testén. Nem tudtam mit tenni. Tehetetlen voltam. Nem tudtam megmenteni. Sírni kezdtem. Téptem a hajam de nem tudtam csinálni semmit. A férfi meglendítette a kést, én meg elfordultam. Nem bírtam nézni. Hallottam, ahogy egy halálsikoly hagyja el a kedvenc ápolóm száját. Végigfutott rajtam a hideg, majd hihetetlenül erős fájdalmat éreztem a hasamban. Felnyögtem és odakaptam a kezem. Nem éreztem semmi sérülést de akkora volt a szenvedés, hogy hányingerem lett és elestem. Próbáltam feltápászkodni. Megfordultam. Beth is a földön feküdt. A férfi felemelte újra a kezét és teljes erőből belevágta a kést a nőbe. Megint éles fájdalom. Ezúttal az oldalamban. Felsikoltottam. Nem bírtam mozdulni. Pont láttam szegény Betht. Minden tiszta vér volt. És egyre csak több lett. Már engem is elért az egyre gyarapodó tócsa. Próbáltam arrébb húzódni, hogy ne legyek én is olyan. Persze ez nem sikerült. Átázott a ruhám egy másik ember vérétől. Undorító volt de még mindig nem tudtam megmozdulni. Ápolónőm halott arcát láttam. Sápadt volt és a vér már kezdett megszáradni rajta. Barna szemei üvegesek voltak és engem bámultak. 

Végre felébredtem. Még mindig éreztem a fájdalmat. Gyorsan vettem a levegőt.

-Jól vagy?- kérdezte egy rekedtes hang. 

Ki lehet az? Megdörzsöltem a szemem és amikor újra kinyitottam Beth halott arca bámult rám húsz centi távolságból. Befogtam a szám, nehogy sikítsak. Engem nézett. Az arca véres volt. Összeszorítottam a szemem. Kinyitottam de még mindig ott volt csak már távolodott. 

-Miért nem mentettél meg?-sikoltotta. Ez nem emberi hang volt. Majd ordított egy óriásit és eltűnt. 

Én is felsikítottam. Valaki felvágta a villanyt.

-Jó Isten Hayden! Mi a baj?- kérdezte aggódva Calum. Felült az ágyamban. Úgy látszik ő is elaludt. Még sosem örültem ennyire senkinek. 

Szinte karjaiba ugrottam. A lendületemtől visszaestünk az ágyra. A mellkasába fúrtam az arcom és sírni kezdtem.

-Te remegsz. Mi történt?- kérdezte egyre erősebben szorítva magához. 

Még jó darabig nem tudtam megszólalni, majd szipogva eltoltam magam tőle. Még mindig nagyon féltem. Nem mertem túl messze menni tőle. Nem mintha meg tudna védeni. Elmeséltem neki a rémálmom. Azt persze nem említettem, hogy itt állt az ágyamnál a szelleme vagy tudom is én mi volt az. Calum magához szorított és a hajamat simogatva nyugtatgatott. Nem bírtam lecsillapodni. Nem sokáig fogom bírni ha ez így folytatódik. Kezdtem bekattanni. Azt hittem jobb lesz ha elküldöm Mikeyt de csak rosszabbodott a helyzet, és ez a mai este volt a tetőpont. Persze eddig is végignéztem a rémálmaimban az emberek halált. Néha meg is jelentek de nem volt ennyire valóságos egyik sem. Őt ismertem is. Tudom, hogy csak rossz álmok, de minden egyes este? Minden este egy egy ártatlan ember erőszakos halála? Ebbe bárki összeroppanna. Szerencse, hogy most itt van Cal. De ő sajnos nem tud nekem segíteni. Senki sem tud. Vagy mégis...egyetlen ember! Mikey tudna. De őt elüldöztem, biztos utál. Még én is gyűlölöm magam. Nem hinném, hogy segítene. Még az se biztos, hogy tudna. De nincs más esélyem. Nekem szükségem van arra a fiúra, és nem csak a segítsége miatt. Én még mindig szeretem őt!

-Mennünk kell!- ültem fel hirtelen az ágyamban. Letöröltem a könnyeimet. Még mindig remegtem, de komolyan gondoltam.

-Miről beszélsz? Hova mennénk?- értetlenkedett Cal.

- El innen! Nem tudok tovább itt maradni.

-Nem mehetsz el Hayden! Még nem gyógyultál meg. Nem véletlenül vagy ám itt.-oktatott ki.

-Leszarom! Én elmegyek. Segítesz vagy nem? Te döntöd el.- húztam fel a szemöldökömet.

-Ahogy gondolod csajszi. - nevetett fel, majd megrázta a fejét- Már kezdtem hiányolni Vagány Haydent.- felkelt és segített összepakolni a cuccaimat. 

Amilyen gyorsan csak tudtuk visszadobáltuk a ruháimat a táskámba. Összehúzta a cipzárt és a vállára vette. Én már időközben magamra erőltettem egy nem túl szűk farmert egy pulcsit és egy kabátot. Odahozta nekem a cipőm. Ez az egyetlen ruhadarabom ami az az éjszaka után ép maradt. Felvettem és bekötöttem a rózsaszín tornacipő fűzőjét és felálltam. Fájt a lábam de nem érdekelt.

Cal azért segített járni de már majdnem ment magamtól is. Idegességemben amúgy sem nagyon foglalkoztam vele. Halkan kinyitotta az ajtót. Körülnéztünk a folyosón. A nővérek szerencsére messzebb voltak, így észrevétlenül kiosontunk a szobából. Lifttel nem mehettünk az túl veszélyes lenne. Maradt a lépcső. Elég lassan tudtam leszenvedni rajta, de végül sikerült, így már csak a főajtón kellett kimennünk. Volt ott pár ember de nem nagyon foglalkoztak velünk szerencsére. Kijutottunk. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Elég hideg volt az éjszaka. Elindultunk a parkoló felé.

-És hova is megyünk?-kérdezte Calum.

-Majd útközben elmondom.