Hayden~mgc

Vissza Az Elejére

- Neked van kocsid?-lepődtem meg mikor Calum egy régebbi Mercedeshez vezetett.

-Nem ez Ashtoné. Megengedi, hogy elvigyem párszor.-mondta. Közben kinyitotta nekem az autó ajtaját. Beültem, ő meg megkerülte a fekete kocsit és beült a vezetőülésre.

-Jogsid is van?- faggattam tovább.

-Persze, tavaly kaptam meg. Egyéb kérdés?- nézett felém röhögve.

-Nem, nincs több. Csak menjünk már.-nyugtalankodtam.

-Jó, de hova?- kérdezte miközben beindította a motort.

- A suliba.

- Minek mennél te oda?- akadt ki. Leállította a motort és felém fordult.- Ott fognak először keresni. Te meglógtál innen.- emlékeztetett arra utalva, hogy még mindig feküdnöm kéne. De én már nem bírtam ott maradni mennem kellett. Michaelhöz, méghozzá azonnal.

- Nem érdekel, csak indítsd már a kocsit!- utasítottam.

- Ez hülye ötlet Hayden.

-Nem a börtönből szöktem meg hanem csak egy szaros kórházból! Lehet nem is foglalkoznak vele. Ha meg megtalálnak max visszahoznak még 3 napra aztán kész.

-Hát te tudod.- vonta meg a vállát, majd elfordította a kulcsot és kifordult a parkolóból.

Senki sem volt az utcákon. Pár autó ment csak el mellettünk. Az ablak párás üvegére rajzolgattam, hogy elüssem az időt.

-És mit akarsz most?- törte meg a csendet a fiú.

Na ezt pont nem tudom. Vagyis addig oké, hogy Mikeyval akarok lenni, a segítségét kérni, kisírni magam a vállán de egyáltalán nem biztos, hogy szóba áll velem. Végül is csúnyán elbántam vele. Megérteném, ha nem bocsájtana meg de én abba biztosan belehalnék. Ő a legfontosabb számomra és bármit megtennék azért, hogy újra bízzon bennem.

-Bocsánatot akarok kérni Michaeltől.-böktem ki végül.

Calum beletaposott a fékbe. Hallottam a kerekek fülsiketítő csikorgását. Olyan hirtelen álltunk meg, hogy majdnem lefejeltem a műszerfalat.

- Hogy mit akarsz?!- akadt ki.- Nem volt elég, hogy ide juttatott és ilyenné tett?

-Milyenné? Egy őrült, hisztis és depressziós idiótává?- kiabáltam.

-Nem ezt mondtam. De lássuk be nem vagy önmagad.- kicsit halkított hangszínén.

-Nem ő tehet róla. Nélküle rosszabb. Nagyon hiányzik.- hajtottam le a fejem. -Csak ő segíthet rajtam.- mondtam szinte suttogva.

Néhány autó dudálva került ki minket, ugyanis az út közepén álltunk. Calum egyáltalán nem zavartatta magát. Gyengéden megfogta az állam a hüvelyk- és mutatóujjával, majd maga felé fordította a fejem. Nagy barna szemeibe néztem.

-Nem akarom, hogy Clifford mellett legyél.- mondta őszintén. Könyörgőn nézett rám.

- Az akták miatt? Mert azok lehet nem a valóságot mutatják...- feleltem halkan.

- Nem, nem csak az akták miatt.- egyre közelebb hajolt hozzám.

Még mindig tartotta az államat. Ezúttal nem fordítottam el a fejem. Legbelül akartam azt a csókot. Ajkai gyengéden az enyémekhez értek. Cal hajába vezettem az ujjaim, míg ő a hátamon simított végig nagy kezével, a másikat az arcomon pihentette. Édes csókot váltottunk. Meglepően jó volt. Élveztem, amitől rögtön bűntudatom támadt. Elváltunk egymástól de ahelyett, hogy szorosan átöleltem volna és a mellkasába fúrtam volna a fejem, egyenesen a lábamra meredtem és az ujjaimat piszkáltam. Beleharaptam az alsó ajkamba. Nagyon szégyelltem magam. Hogy tehettem ilyet? Nem is szeretem. Mintha csak kihasználnám. Vagy mégis érzek valamit iránta? Nem tudom. Már semmit sem tudok. Teljesen összevazarodtam. Ez az egy hét életem legszörnyűbb hete volt. Annyi minden történt. Eddig még sosem érzett dolgok törtek elő belőlem és olyanokat láttam amik a legvadabb rémálmoknál is szörnyűbbek. Az anyukám is elhagyott. Most meg nem tudom mit tegyek. Érzek valamit Calum iránt de tudom, hogy nekem Michael az igazi. Fogalmam sincs honnan, de érzem, hogy vele kell lennem. És én mégis megcsókoltam Calumot. Utálom magam. Utálom ezt az egészet. Egy forró könnycsepp gördült le az arcomról.