Hayden~mgc

Unalmas kórházi reggel

Már egy teljes napja fekszem a kórházban. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy teljesen normális vagyok. Az a szerencsém, hogy Calum és Ashton mellettem állnak, különben már rég megőrültem volna...

-Jó reggelt drága!-jött be egy, a negyvenes évei végét taposó ápoló.

-Jó reggelt!- köszöntem vissza kedvetlenül.

-Jöttem segíteni lefürdeni.

Már vagy két napja nem fürödtem. Nyilván mikor Mikey behozott lemosdattak valamennyire, de tegnap este egész biztosan ki maradt a zuhanyzás. Hmm... Mikey behozott... -egy kicsit elkalandoztam. Ezt bizonyára a nővér is észrevette.:

-Indulhatunk?

-Ó, ja persze!

Segített felállni. Szörnyen szédültem. Egy darabig forgott velem a világ, majd mikor már biztosítottam a hölgyet afelől, hogy már minden rendben, elindultunk. Erősen fogta derekamat, én meg vállát átkarolva támaszkodtam rajta. Nagyon fájt minden mozdulat. A fejem is hasogatott. 

Elértünk a szoba végében fekvő kis fürdőhöz. Elengedett. Én fél lábon egyensúlyozva vettem le magamról a kórházi leplet. Belenéztem a tükörbe. Borzalmasan néztem ki. Magamra sem ismertem. Arcom szinte falfehér, hajam kócos és zsíros, az egész testemet kisebb-nagyobb, élénkpiros vágások borították. Még szerencse, hogy a komolyabb sérüléseim el voltak takarva. 

A szám elé kaptam a kezem és felszisszentem.

-Nyugodjon meg édesem- nézett rám szánakozó tekintettel- hamarosan begyógyulnak a sebek és újra gyönyörű lesz!

Búsan bólogattam. Ja nyilván gyönyörű, persze. Beálltam a zuhany alá. Bekötözött lábamat kitartottam, és nekidőltem a falnak, így próbáltam egyensúlyba tartani magam. A nővér megengedte a vizet. Ahogy elért feljajdultam. Mindenhol csípett és égetett. Elkezdtem magam egy szivaccsal mosni. Nem engedtem, hogy segítsen, én meg tudom oldani egyedül is. Azért még nem hagyott ott, nem akarta, hogy elessek vagy valami. Nagy nehezen végig szenvedtem a fürdést, aztán megtörölköztem.

-Nem vehetném már fel a saját ruháimat?-kérdeztem abban bízva, hogy a válasz igen lesz. És hála istennek az volt!

Becsoszogott a táskával amit a fiúk hoztak nekem tegnap. Kicipzároztam  majd keresni kezdtem egy a szánalmas helyzetemhez illő ruhadarabot. A lábam miatt egy szürke sortra esett a választásom. Felülre egy toppot, sötét rövid ujjút és egy pulcsit húztam.  Visszatámolyogtam az ágyamhoz, megköszöntem a segítséget majd elment. A hajamat is sikerült félig-meddig megmosni. Szerencsére a mellettem lévő radiátorból mára már ömlött a meleg. Így nem fáztam annyira.

Elővettem a telefonomat. Nem is értem mire számítottam, persze nem volt net. Megnyomtam a híváslistát, kicsit lejjebb görgettem, majd tárcsáztam. Kicsöngött párat.

-Szia anyu!

-Istenem kicsim!- kiáltott anya a telefonba- Hogy vagy édesem?

-Hát nem túl jól, de hamarosan begyógyulnak a sebeim az orvosok szerint.

-Egész álló nap hívogatom a kórházat. Egyszer felhívnak azzal, hogy megsérültél, menjek oda, majd visszahívnak, hogy ja mégse jöjjek. Hihetetlen milyen fejetlenség van ott. 

- Nekem mondod?

-Akartalak hívni csak nem tudtam, hogy alszol-e vagy piheni akarsz. Nem akartalak zavarni.

-Persze, sokat aludtam mostanában.- csak most ugrott be, hogy ma este sem álmodtam semmit. Fura, ha gyógyszerrel alszok el nem álmodok. Pedig akartam látni Michaelt, ha élőben nem is legalább a képzeletemben.

-És hogy sérültél meg?

Nem mondhattam el neki. Biztos azt hinné megőrültem. Azonnal idejönne. 

-Hát, csak nagyon ügyetlenül estem el egy erdőben séta közben és, hát belém állt pár ág.- Béna indok. Jobb nem jutott eszembe.

-Erdő? Mégis milyen erdő?

-A suli mellett van.

-Ne merészelj még egyszer abba az erdőbe menni!- parancsolt rám erélyesen. Túl határozottan mondta. Valami volt a hangjában. Nem hinném, hogy csak azért aggasztotta az a hely, mert elestem. Valamit titkolt. Tudott valamit.

-Öhm, oké anyu.- egyeztem bele nem akartam veszekedésbe bonyolódni. Nyilván vissza fogok oda menni. Ki kell derítenem mindent.

Még pár percet beszéltünk majd letettem. Bedugtam a fülhallgatót és elindítottam egy számot. A gondolataimba merültem. Hajam kezdett már megszáradni. Göndör fürtökben omlott a vállamra. Utáltam természetesen göndör hajamat. Mindig kivasaltam. Göndören úgy néztem ki mint egy 5 éves, legalábbis szerintem.

Megkerestem a Caluméktól kapott fánk maradékát és megettem. Körülnéztem az éjjeli szekrényen. Találtam pár lapot és ceruzát. Ahogy odanyúltam elmozdultak a papírok. Az utolsón volt valami. Jobban megnéztem. Felemeltem a lapot. Michael volt. Én rajzoltam az első bizarr álmom után. Biztos ezt is a fiúk hozták. Kicsit elpirultam, mikor belegondoltam, hogy látták. De mindegy is, hisz tudják mit érzek iránta. Gyönyörködve néztem művemet. Az igazi Mikey sokkal tökéletesebb. Az én rajzom béna reprodukciója hibátlan arcának. Szemeim könnyezni kezdtek. Két nagy problémám mégis volt a fiúval. 1.:Nincs velem. 2.: Teljesen meggyengített. Már a puszta gondolatától is elérzékenyültem. Nem voltam ilyen. Teljesen megváltoztatott.

Egy darabig még néztem a rajzot, majd elkezdtem egy újat. Gyorsan mozgott kezemben a ceruza, határozott fekete vonalakat hagyva maga után. Egy erdőt rajzoltam. AZ erdőt. Régen sosem tudtam szép fát rajzolni, de most tökéletesen ment. 

Mikor kész voltam megnéztem messzebbről is. Elég ijesztőnek tűnt. Pont így akartam, olyan félelmetesnek rajzoltam amennyire én annak láttam. Fejemben élénken élt annak a borzalmas helynek a képe. Nem bírtam tőle szabadulni. Megpróbálhatnám elfelejteni, ráfogni mindent a fejemet ért ütésre, de ezt nem tehettem. Nem is tudtam volna. Ki kellett derítenem mi folyik itt. 

Kopogást hallottam.

-Látogatója érkezett!

A lélegzetem is elállt, mikor megláttam ki van az ápoló mögött.