Hayden~mgc

Gyönyörű őszi nap

A hihetetlenül bizarr és sokkoló reggeli után képtelen voltam a sulira koncentrálni. Mindig is jó tanuló voltam, maximalistának mondhatom magam. Nem akartam lógni a suliból, csalódást okozni anyunak. Ha beíratott egy ilyen drága suliba a minimum, hogy jól tanulok. És pont az első tanítási napomról készültem ellógni...

Calum és Ash felkísértek a szobámhoz. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet.

-Nem vagyok túl jól...-kezdtem-Szerintem ledőlök egy kicsit. Hasogat a fejem. -próbáltam betegségre fogni a dolgot.

-Mindent kiderítünk. - nézett mélyen a szemembe Cal. Tudta mi a bajom és azt is, hogy  kamuzom a rosszullétet, vagyis inkább az okát.

Rögtön elvörösödtem. A szemeim megteltek könnyel. Cal szorosan magához ölelt. Kitört belőlem a sírás. Ash simogatta a hátamat. Így próbált nyugtatni.

-Sa...sajnálom- szipogtam.- annyira ciki ez az egész!

- Ne sajnálkozz! Én is ki lennék akadva, ha az aki tetszik ilyen múlttal rendelkezne...-felelte Ash.

Calum még mindig szorosan ölelt. Kicsit megnyugodtam. Elengedtük egymást. Menj feküdj le egy kicsit! Nyugi fedezünk a tanároknál.-mosolygott kedvesen Cal.- Suli után érted jövünk és ha szeretnél többet megtudni a te színes hajú lovagodról, Ash-el megmutatjuk neked az irattárat.

-Mi-miért vagytok velem ilyen kedvesek?- Kérdeztem szaggatottan. 

Nem tudtam rendesen beszélni a sírástól. Égett az arcom. Nem csak a forró könnyektől, de a szégyentől is. Ha  a helyükbe lennék én nem lennék ilyen kedves egy idióta, hisztis lánnyal, akit még csak nem is ismerek. Gyűlöltem magam ebben a pillanatban. Én nem ilyen vagyok. Mindig is lenéztem a gyenge embereket. Nem akartam ilyen lenni. Egész életemben tartottam magam. Igaz, hogy sírtam néha, de ügyeltem olyankor  mindig arra, hogy senki se lásson. Most meg itt állok a szobám előtt, két überkedves fiú vigasztal, és mindezt egy olyan srác, lehet hamis múltja miatt, akit még csak nem is ismerek.

-Ez alap a barátoknál.-mosolygott Calum és Ash bólogatva helyeselt. Majdnem megint elsírtam magam, de ezúttal az örömtől. Nagyon jól esett amit mondtak. 

Még egyszer köszönetképpen megöleltem a srácokat,majd elbúcsúztam tőlük. Megbeszéltük, hogy olyan kettő körül jönnek értem. 

Becsuktam magam mögött az ajtót. Közvetlen mellettem lévő tükörképemre meredtem. Feldagadt, vörös szemek, szétfolyt fekete smink, amit meg sikeresen el is kentem a szemem alatt mikor dörzsölgettem. Az egész arcom nedves volt a sírástól. Nem szépítem, borzalmasan néztem ki. Megrémültem, hogy a fiúk így láthattak. Még én se bírtam sokáig ilyen állapotba nézni magam. És még így is a barátjuknak gondoltak. Hihetetlen. 

Lemostam az arcom hideg vízzel, leültem az ágyamra és szótlanul bámultam a szürke falat. Vagy fél óráig csak bambultam, megnyugodtam. Tudtam már nem fogok sírni tudom tartani magam. Nem akartam visszagondolni a fél órája történtekre, valószínűleg akkor elkezdenék bőgni megint. Ezúttal a szégyentől.

Kinéztem az ablakon. A nap hetek óta ma sütött először ilyen szépen. Legalább az idő szép. A sárguló levelek, lassan hullottak le a telket körülölelő fákról, ahogy a szél megmozdította őket. Még csak szeptember van mégis csodás színekben tündökölt az udvar. Elnéztem nyugat felé. Egy erdőt láttam sárga, piros és zöld színekben pompázni. Eddig még sose néztem itt körül. Gyönyörű volt minden. Tegnapi nyüzsgéssel teljesen ellentétben állt a mai napon uralkodó megnyugtató csend az udvaron. A harmadik emeleti szobámból könnyedén láttam a nagy kovácsolt vas kerítést, melynek kapuján egy napja jöttem be. Egy napja. Sok minden történt egy nap alatt...

Úgy döntöttem lemegyek sétálni. Összefogtam hajam, felvettem fekete bőrdzsekim, és kinyitottam az ajtót. Óvatosan körül néztem a folyosón. Nem volt ott egy lélek sem. Biztos órán vannak. Kitártam az ajtót, halkan becsuktam magam után, majd elfordítottam a zárban a kulcsot.

Minden lépésem hangja visszaverődött a falakról. Elég kísérteties volt. Libabőrös lettem. Nem szoktam ilyet csinálni. Ellógni a suliból és kimenni oda, ahol bárki bármikor megláthat. Szerencsére nem volt senki se a folyosókon se az aulában. Kimentem a kollégium épületéből. A portást nem láttam sehol. Az is biztos olyan mihaszna mint a másik kövér pasi aki az iskola épületében dolgozik. Kivágtam a nehéz ajtót magam előtt. A tüdőm megtelt illatos őszi levegővel. Hosszan kifújtam, majd elindultam, hogy minél messzebbre kerüljek a kollégiumtól. 

Már elég közel jártam az erdőhöz. Találtam egy padot, majd leültem. Hallgattam a madarak csiripelését és a lágy szellők simogatását élveztem. Nagyokat szippantottam a levegőbe. Imádtam a természetet. Akárhol is voltam mindig elmentem valamerre otthonról, hogy kettesbe lehessünk. Csak a természet és én. Tuti nincs még egy tini aki ugyan így gondolkodna, de őszintén szólva nem érdekelt. Becsuktam a szemem, éreztem, hogy teljesen megnyugodok.

Mikor kinyitottam a szemem, valami mozgolódásra lettem figyelmes. Oldalra néztem. Egy fiú ment magabiztos léptekkel az erdő felé. Nem vett észre, egyenesen előre nézett. Nem, ez nem is csak EGY fiú, ez Luke! Felpattantam. Nem tudom mit akartam pontosan de követtem gondolkodás nélkül.

Gyorsan szedtem lábaimat, nem akartam, hogy észrevegyen de kíváncsi voltam ki ő, honnan ismerem és, hogy most pontosan hová is megy?

Már majdnem elérte az alacsony kerítést, ami az iskola határvonalát szolgálta. Nem állt meg még csak ne is lassított. Tisztes távolságból követtem. Ahogy elért a fa kerítéshez egyik kezét ráhelyezte majd oldalról könnyedén, nagy lendülettel átugrotta. Egy pillanatra megtorpantam. Két választási lehetőségem volt : vagy itt hagyom, és visszafordulok, vagy követem a sötét erdőbe. Fél másodperc alatt döntöttem és elkezdtem futni az erdő irányába.

Átmásztam a kerítésen, körülnéztem és amikor megláttam Luke szürke pulcsiját nekivágtam az erdőnek. Nem mertem túl közel menni hozzá, mert a sűrű aljnövényzeten való lépkedés elég nagy hanghatással járt. Túl messze se kerülhettem, mivel azt a pár fénysugárt leszámítva, ami utat tört magának a magas fák között, nem volt több fényforrás, könnyen elveszthettem volna szem elől. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy halk legyek és ne is essek el. Néha még vissza-vissza pillantottam a kollégium távolodó vonalára. Már nem láttam az épületet, ezzel még nem lett volna akkora baj, de miután visszafordultam Lukeot se találtam már.

Mindenfelé néztem, földbe gyökerezett a lábam. Most mi legyen? Elkezdtem kétségbeesetten futni abba az irányba amelyikbe Lukeot gondoltam, hogy mehetett. De hirtelen megálltam mikor ráébredtem, hogy ez volt a leghülyébb ötlet a világon. Mi a fenéért nem visszafelé mentem??

Pont most rontottam le 50%-kal a visszatalálásom esélyeit, mivel fogalmam sem volt, hogy melyik irányból jöttem.

Teljesen eltévedtem.