Hayden~mgc

Keressük meg Őt!

-Indulhatunk? - várakozott az ajtóban Mikey.

-Pillanat. - húztam sietve cipőmet.

-Igyekezz már, Hayden! - csapkodott Sery - Nem érek rá egész életemben. - fújtatott. Tiszta ideg Luke miatt.

-Megyek már! - kaptam fel hátizsákomat, majd kiléptem előttük az ajtón.

-Milyen hosszú lesz az út? - mászott hátulról üléseink közé a szöszi lány.

-Ha sietek, akkor másfél, két óra. - indította be a járművet Mikey.

-Akkor siess! - dőlt hátra karba tett kézzel.

-Nyugi, már! - nevettem el magam - Már csak egy kis idő és pontot tehetünk az ügy végére.

-Te nyugodt lennél? - vonta fel szemöldökét.

-Valószínűleg nem.

-Akkor hagyj tombolni!

-Okés. - röhögtem.

Már úton voltunk egy ideje. Én a fiú egyik kezét szorongattam ölemben, miközben az egyhangú tájat figyeltem az ablakon keresztül. Komor fenyőerdő, sötét körvonalai mellett jöttünk. Titokzatos volt és hátborzongató. Érthető okokból, mostanában nem nagyon rajongok az ilyen sötét erdőkért...

Síri csönd uralkodott a kocsiban, leszámítva Sery feszült dobolását az ablakon.

-Szerintetek halott? - szólalt meg hirtelen, olyan hirtelen, hogy egyszerűen nem tudtunk reagálni a kérdésre - Mike, te ismered a szellem bigyókat nem?

-A szellem bigy... Aha, gondolom. - bólintott a fiú zavartan Sery szóhasználata miatt.

-Akkor halott?

Mikey jobban szorította a kormánykereket, látszott, hogy nagyon gondolkozik, mi lenne a legmegfelelőbb válasz erre a kérdésre.

-Olyan erős szellem, amilyennel még nem találkoztam.

-Vagyis? - dőlt előre.

-Vagyis, nem tudom. - fújta ki a levegőt.

-Van esély arra, hogy él?

-Nem tudom... Talán, talán van. - nyökögött és erősen az útra koncentrált.

-Akkor jó. - nyugodott meg kicsit Sery.

Kék szemeit újra az ablakra irányította, és hamarosan hallottuk is az ismerős ritmust.

Odahúzódtam a fiúhoz és megpusziltam álmos arcát. Nagyon hálás vagyok neki, mindenért.

Egy negyed óra múlva az erdőt egy kisebb város házai váltották fel.

-Ez lesz az?

-Aha, Willtown. - válaszolt.

Itt már gyorsabban telt az idő. Hamarosan láttuk is a komor kórház, baljós körvonalait.

Mikey leparkolt, és kiszálltunk. A hajdan fehér, most sárgás falakat pár növény kezdte befutni. Ablakait már eléggé megviselte az idő, a legtöbb kerete korhadó, sötét fából készült. Nem volt itt annyi ember, nem volt udvar, semmi, ami barátságossá tette volna a helyet.

Átöleltem barátnőm vállát és egy nyugtatásnak szánt mosolyt küldtem felé.

Besétáltunk a hatalmas ajtón. Azonnal megcsapott az a bizonyos szag. Betegség, kétségbeesés, lemondás, gyógyszer és halálszag. Reménykedők és minden hitben megrendített emberek szelték át a folyosókat. Sápadtak voltak és általános szomorúság uralta arcukat.