Hayden~mgc

Az egyetlen barátom

Már nem vagyok önmagam. Már egy hete fekszem a kórházban. Nem eszem, nem alszom. Minden éjjel rémálmok gyötörnek, és ordítva, izzadtan ébredek fel hajnalban. Egész nap csak bámulok magam elé. Kezdek megőrülni. Folyamatosan hangokat hallok. Mikey hiánya a legelviselhetetlenebb fájdalom amit érzek. Mióta ő elment olyan üresnek érzem magam. Egy senki vagyok. Az önsajnálat már nyilván öngyilkosságba hajszolt volna, ha nem lenne nekem Calum. Ő az egyetlen mentsváram. Ő tart életben. Már egyre jobban gyógyulok. Testileg. Lelkileg egyre rosszabb a helyzet. Belülről épülök le. Már nem hallgatok zenét és nem rajzolok. Minden ami a régi énemből volt eltűnt. Már nem vagyok önmagam. A varratokat kiszedték. Szörnyű volt a fájdalom, de nem a legrosszabb dolog persze. A fájdalom egy valóságos dolog az életemben amit még érzek. A fájdalom. Nem félek már tőle. Tudom, hogy van rosszabb. A fájdalom gyengül és megszűnik. De a lyuk ami a szívemben tátong nem fog eltűnni soha. Ez mindig itt lesz és ennél nem lehet borzasztóbbat érezni. A fájdalom nem olyan szörnyű. Ez emlékeztet, hogy még élek. Már próbálok újra járni. Sokat segítenek a nővérek, és persze az egyetlen ember akivel beszélek, Cal. Igen az egyetlen. Anyám nem hív és nem írt azóta, hogy ide kerültem. Őszintén szólva nem is érdekel. Vicces azért ez a helyzet. Eddig elképzelhetetlen volt az élet nélküle, de már nincs szüksége rám. Ahogy senkinek sem. Egyedül vagyok. Már tudom mit érez Michael. És én hoztam mindkettőnket ebbe a helyzetbe. Minden az én hibám, tudom. Nem is hibáztatok senkit. Magam miatt lettem ilyen. Már elfogadtam a helyzetet. Még mindig minden éjjel kínoz a hiánya okozta fájdalom, még mindig minden éjjel álomba sírom magam, és mindig sírva kelek. Calum szerencsére majdnem minden nap jön hozzám. Nem értem miért, hisz nem szolgáltam rá a törődésére. Soha semmit sem tettem érte és ő mégis itt ül az ágyamon most is és mosolyog.

-Ja és az a hülye tanár meg észre se vette.-fejezte be a meséjét. Mindig elmondja mi történt a suliban. Nagyon kíváncsian hallgatom. Ez a minimum. Bár nem érzem úgy, mintha én is abba az iskolába tartoznék. Nem tudom hova tartozom. -Gyere menjünk le kicsit sétálni! Mit szólnál ha ma kimennénk az udvarra?- kérdezte kedvesen. Annyira aranyos velem nagyon nem értem miért van még mellettem mikor már a saját anyám is lemondott rólam. Imádom ezt a fiút.

-Hát ha szeretnél.-válaszoltam halvány mosolyt erőltetve sápadt, beesett arcomra.

-Na gyere.-megemelt, izmost karjával átfogta a derekam, én meg átkaroltam a vállát. Így támogatott el a liftig. Beszálltunk és megnyomott egy gombot.- Nagyon szép idő van és tudok egy helyet ami nincs tele idegesítő látogatókkal.- na igen. Calum nagyon életvidám srác, de ő sem szereti túlságosan az ismeretlen emberek közelségét. Szerencsére.

-Milyen hely?-kérdeztem.

-Eldugva mindenkitől, ahol senki sem zavar.-mosolygott.-Tudom hogy tetszeni fog.-az már jó ha nem lesz a közelemben senki.

Leértünk a földszintre, elmentünk a recepció előtt, majd ki az ajtón. Szeptemberhez képest elég meleg volt az idő. Még emlékszem mennyire szerettem a napon lenni. Feltöltődni D-vitaminnal, hallgatni a természet varázslatos hangjait. Mindig lenyűgözött. De már nem. Már nem izgat az egész. Már nem szippantok mélyeket lehunyt szemmel a friss levegőből, már nem mosolygok ha madarak énekét hallom. Megpróbáltam egy egy lépést egyedül megtenni. Calum látta az arcomon a fájdalmat, amit amúgy mindig próbálok rejtegetni. Sosem engedte, hogy megerőltessem magam. Mindig vigyázott rám. Én már nem féltettem magam. Nem érdekelt mi lesz velem. Nem kellek senkinek. Mindenki meg lenne nélkülem...

-Erre gyere.-navigált el szorosan az épület mellett. Szinte összepréselődtünk a fal és a telket szegélyező komor kerítés között. Még mentünk így egy darabig, majd a egyre több helyünk lett és az út egészen kiszélesedett. Egy nem túl nagy füves területre kerültünk. A kórház mögött voltunk. Láttam pár padot meg egy piszkos kicsi mesterséges tavat. Szinte csak egy pocsolya volt.