Miraculous szösszenetek

Csak...nyisd ki a szemed...

M.

Hát persze, hogy Macska nem gondolta komolyan azt a csókot. Miért is gondolná? Mire számítottam? Most őszintén. Hiszen neki Katica tetszik. Én viszont csak Marinette vagyok. És most már ezt ő is tudja. Láttam mennyire nem akaródzott hozzám érni, amikor a magasból néztük a várost. Nekem kellett a kezét a derekamra tenni. Hatalmasat sóhajtok.

Nézem az alattam elterülő Párizst és jojómmal ugrálok a házak között Adrien otthona felé. Macska hangtalanul követ. A feszültség csak úgy szikrázik közöttünk.

A házhoz érve megállok, nem megyek be rögtön a kapun. Bár nem látom, érzem, hogy Macska mögöttem van. Feltámad a szél és belekap a hajamba. Lehajtom a fejem. Fogalmam sincs, hogy mit érzek most. Fekete Macska vagy Adrien? Hirtelen eszembe jut: eredetileg Adrienhez mentem, de helyette Macskát találtam ott. Akkor ő hol van?

Egy kéz érintését érzem a vállamon. Olyan finom, olyan óvatos, mintha félne, hogy azonnal ellököm magamtól. Megfordulok.

- Jól vagy? – néz rám Macska aggódva. Sóhajtok.

- Nem igazán – mondom. Minek hazudjak? Túl jól ismer. Úgy is átlátna rajtam.

- Miattam, igaz? – kérdezi.

- Részben – mondom végül pár pillanatnyi habozás után.

- Nagyon sajnálom – lehajtja a fejét, szőke tincsei a szemébe hullnak. Kinyitom a szám, hogy válaszoljak, de ebben a pillanatban egy hang vág a szavamba:

- Katicabogár, Fekete Macska! Búcsúzzatok el az életetektől!

Halálfej. Összeszorítom a szám és vetek egy oldalpillantást Macskára. Az arca eltökéltséget tükröz. A tekintetünk egy másodpercre összekapcsolódik, aztán elkapja fejét és ordítva veti magát Halálfejre, aki az udvaron állva figyel minket. Én is utána vetem magam. Macska hatalmas ütést mér a gonoszra, aki így megtántorodik. A jojómmal felé lendülök, azzal a szándékkal, hogy gúzsba kötöm, de mire odaérek, már talpon van, és pofon üt. A francba! Nem adom fel. Amint megpillantom a lila körvonalat az arca előtt, amivel hívhatná az akumatizált embereit, mellkason rúgom, amitől elveszti az egyensúlyát és így nem tud koncentrálni. Villámgyorsan pörgök körülötte, újabb és újabb csapásokat mérve rá.

Macska úgy küzd, akár egy gép. Nem fárad, nem figyel másra. Csak a harcra. Ahogy így kívülről figyelem, egy kicsit még én is megijedek tőle. Nem olyan, mint szokott lenni. Hiányzik belőle a megszokott könnyedség. Most csak arra koncentrál, hogy pusztítson. Az agyam egyszerűen teljesen leblokkol, amiért így kell őt látnom. És nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy miattam ilyen. Nyelek egyet. Jojóm szerencsétlenül lóg a kezemben.

A fiú hirtelen mellettem terem, a haja kócosan hull a szemébe és zihálva szedi a levegőt.

- Katica! Mi a baj? Miért nem mozdulsz? – mered rám értetlenül.

- Én csak... ne haragudj Macska... én csak...

Nincs időm befejezni a mondatot. Valami éles szúródik a vállamba. Nagyon fáj. Levegő után kapok és könnyek szöknek a szemembe. Érzem, amint arcom találkozik a kemény, hideg betonnal.

- Ne!!! – üvölti Macska és még hallom, amint ezt kiáltja:

- Macskajaj!

Kezd előttem minden elsötétülni. Már nem is érzem a végtagjaimat. A zajok egyre jobban eltompulnak körülöttem.

- Katica! – a fájdalom vastag függönyén keresztül beszűrődik Macska hangja. Soha ilyen szívfájdító hangot még nem hallottam. – Hallasz? Nyisd ki a szemed! Kérlek, nézz rám!

Valami nedves hull az arcomra. Várjunk... Macska sír? Ne sírj, akarom neki mondani, mert minden rendben lesz. Nem halok meg. Ki akarom nyitni a szemem, de nem találom azt az izmot, amivel mozgásra kényszeríthetném szemhéjamat. Beszélni próbálok, de csak rekedt nyöszörgés hagyja el az ajkamat. Valami ülőhelyzetbe emel. Erős karokat érzek magam körül és Macska fejét a mellkasomon. Még szorosabban ölel magához. Halálfejről akarom kérdezni. Hogy hol van, miért nem harcol ellene. Hagyjon itt engem. Rengeteg emberen kell segítenie.

- Kérlek! – suttogja és a hangja rekedt a sírástól. – Nézz rám!

Én próbálok! De nem érzem magam. Nem tudok mozdulni. A hangját egyre halkabban hallom, szavai összefolynak a fülemben.

- Marinette! – kiáltja most és ez megérint bennem valamit. – Nem halhatsz meg! Nem hagyhatsz itt! Ne haragudj! Sajnálok mindent!

Még erősebben próbálkozom megmozdulni. Vagy beszélni. Bármit. De a sötét maga alá temet, elnyom, rám nehezedik, és hiába kaparászom, nem tudok rést vájni bele, hogy újra feljussak a fénybe.

Érzem, amint Macska magához ölel és rázkódik a zokogástól. Ám egy hang nem hagyja el a száját. Megérzem a leheletét a fülemnél.

- Szeretlek – suttogja olyan halkan, hogy alig hallom. Muszáj megmozdulnom! Erősebben próbálok áttörni a sötéten. Hirtelen reszelős lélegzetet veszek, az oxigén végig karcolja a tüdőmet és egyszerre borzasztó és csodálatos érzés. Minden egyes lélegzetvétel borzalmas kín.

- Marinette? – hallom Macska hangját. Fuldokolva köhögök és érzem, amint valami meleg jön fel a torkomon és folyik ki a számból. A gyomron felkavarodik, amikor megérzem a fémes szagot. Vér.

- Marinette!

Végre megtalálom a szemem. Kinyitom, de először nem látok semmit. Csak feketeséget. Sűrűn pislogok, a szemem jár mindenfele. Lassan kezd előttem minden kitisztulni. A feketében fehér foltok jelennek meg és lassanként már ki tudom venni a körülöttem lévő dolgokat. Megpillantom Macskát. Az arca könnyben úszik és gyönyörű zöld szeme most még jobban csillog és még élénkebb színű.

- Macska – akarom mondani, de helyette megint csak vért köhögök fel.

- Macska – sikerül megszólalnom, bár én magam is alig hallom a hangom. Szorosan magához ölel. Zokog.

- Marinette! Én kicsi Bogárkám – suttogja és szinte láthatatlan mosoly jelenik meg az ajkán.

Hirtelen csipogás hangja sérti fel a dobhártyámat. A fiú ijedten bámul a gyűrűjére, ahol abban a pillanatban aludt ki az utolsó karom. És a következő pillanatban már nem Fekete Macska tart a karjaiban.

Hanem Adrien.

Sziasztok! Ez most kicsit rövidebbre sikeredett, de azért remélem tetszeni fog! :) Tudom, hogy eddig mindegyik fejezetben mindkét szereplő szemszögéből volt egy kis rész, de remélem nem haragszotok azért, hogy most ez nem így alakult. :)