Amikor reggel felébredek, egy pillanatig, azt se tudom, hol vagyok. Aztán beugrik minden. Az agyamat árvízszerűen öntik el az emlékek a tegnapi napról és felnyögök.
Lenyomom az ébresztőmet és összekészülődöm a suliba. Tikki a táskámba bújik és magamon érzem aggódó pillantását, amikor leballagok a lépcsőn.
- Jó reggelt, anya! – köszönök és leülök az asztalhoz. Ám nincs étvágyam. Eltolom magamtól a tányért.
- Nem vagyok éhes, anya. – Felállok és elindulok az ajtó felé.
- Csak nem vagy rosszul? – kérdezi amaz aggódva. Visszafordulok és megölelem.
- Nem, nincs... semmi baj – sóhajtok és elengedem. Rámosolygok és kilépek az ajtón. Ahol nem vár senki. Értetlenül forgolódom. Adrien nincs sehol. Amióta együtt vagyunk, mindennap elém jött és most nincs itt.
Néhány percig még álldogálok ott, de mivel egyre jobban kezd elborítani a „felültettek" és a „csalódtam" érzés, inkább egyedül indulok a suliba. Lehajtott fejjel sétálok és közben a lábaim előtt elterülő vörös-narancs színben játszó faleveleket bámulom. Hihetetlen, hogy nem jött el. Hol van? Most már tényleg nem tudok másra gondolni, csak hogy már nem szeret. Hirtelen eszembe jut, hogy felhívom. Megtorpanok és előkotrom a telefonom a táska mélyéről. Remegő kézzel tárcsázom, és a fülemhez emelem. Csalódottan engedem le, amikor nem hallok mást, csak magas sípolást. Tehát ki van kapcsolva. Tovább indulok, abban reménykedve, hogy majd a suliban tudok vele beszélni, megkérdezi, hogy mégis mi ez az egész, és nekem ne kamuzzon tovább!
De belépve az osztályba, azonnal görcsbe rándul a gyomrom. Ugyanis Adrien nincs a helyén. A helyre ülök és közben Alya locsogását hallgatom. Aztán hirtelen neki is leesik.
- Hé, hol van Adrien?
Sóhajtok és megvonom a vállam.
- Fogalmam sincs, a telefont sem veszi fel.
- Ajaj, kislány. Mi történt?
- Épp ez az! Nem történt semmi!
Ám megszólal bennem egy hang: Biztos? Biztos nem történt semmi? Lehet, hogy igen, csak te nem tudsz róla. Mielőtt még jobban kétségbeesetem volna, hirtelen hátrafordul hozzánk Nino.
- Szóval te se tudod elérni?
Megrázom a fejem, mire mesélni kezd.
- Tegnap összefutottam Adriennel. Pontosabban ő futott belém. Majdnem fellökött, de nem ez a lényeg. Borzasztóan maga alatt volt, de nem mondta el miért. Felvittem magamhoz és játszottunk. Eleinte nagyon szarul ment neki, de aztán feltüzeltem és akkor kenderré vert. Azért sikerült neki, azt mondta, mert az apjára gondolt.
Tanácstalanul rázza fejét, én pedig érzem, amint összeszorul a torkom.
- Volt még valami? – kérdezem.
- Igen. Megkért, hogy had aludjon nálam. Persze, nem mondtam nemet. De reggel nem volt sehol. Üzenetet se hagyott, se semmit. Csak úgy egyszerűen lelépett. Rohadt dühös vagyok rá, úgyhogy, ha előkerül, mielőtt bármit is csináltok, azonnal szóljatok nekem, mert jól nyakon akarom csapni!
Halványan elmosolyodom, aztán Nino előrefordul, mert bejön a tanár. Képtelen vagyok figyelni a tananyagra. Egyfolytában az ajtó felé pillantgatok, abban reménykedve, hogy esetleg csak késik.
De amikor már csak tíz perc van hátra az órából, minden reményem elszáll. Hirtelen Alya böki meg a könyököm. Amikor felé fordulok, egy gyűrött cetlit tol elém.
Ennyire aggódsz miatta?
Az nem kifejezés.
A tollát rágva gondolkodik, hogy mit írhatna. Végül ismét előttem landol a kis papír.
Ha az a gyökér állat tényleg így akar veled szakítani, (és nem csak veled, hanem mindenkivel) akkor ugye tudod, hogy abban a pillanatban ott vagyok egy nagy üveg nutellával.
Elmosolyodom, miközben a sorokat olvasom, de a nyomás egyre nagyobb lesz a mellkasomon. Mi van, ha Adrien tényleg így akar dobni? Egyik napról a másikra.
Köszönöm :)
Alya rám kacsint. És kicsöngetnek. A gondolataimba merülve pakolgatok a cuccaim között, fél füllel hallgatva Alyát és Ninot, akik Adrienről beszélgetnek. Hirtelen tömény parfüm illat csapja meg az orromat. Felnézek és Chloé arcával találom szembe magam, ijesztően közelről.
- Ahogy megjósoltam – vigyorog önelégülten.
- Tűnés innen, Chloé, senki nem kíváncsi rád! – terem mellettem Alya és Ninoval együtt dühösen néznek a lányra. Chloé azonban nem zavartatja magát, telefonja tükrében megigazítja a haját és lenézően rám mosolyog.
- Rossz érzés más kidobott kacatjának lenni, nem igaz? Bár én még sosem tapasztaltam meg. – És Sabrinával az oldalán ellibeg.
Teljesen magam alá kerülök. Alya és Nino próbál vigasztalni, mindennek elmondják Chloét, de nem sokat segít.
Egész nap saját magam árnyéka vagyok. Nem tudok másra gondolni, csak, amit Chloé mondott. Kidobott kacat. Tényleg az lennék? Adrien megunt játéka?
Hazaérve azonnal a szobám felé veszem az irányt. Tikki értetlenül néz és szomorúan sóhajt. Leülök az íróasztalomhoz és megpróbálok az aznapi házi feladatra koncentrálni. Persze, hogy nem sikerül, mit is reméltem?
Az ágyamba kucorodom, és az ölembe fektetem a vázlatfüzetem. Majd a rajzolás, lenyugtat. Aha. Meg ahogyan azt én elképzeltem. Semmi ötletem nincs, csak bámulom a vakítóan fehér papírt, ami mintha kinevetne. Dühösen felpattanok. Elegem van! A földhöz csapom a füzetet és a ceruzát. Hallom, amint reccsenve koppan a padlón, majd ketté törve gurul két irányba. Ja, mint a szívem. Az is ketté tört.
- Bogaram! – hallok meg egy selymes hangot és kiráz a hideg. Megpördülök. Fekete Macska áll az ablakomban, a karját keresztbe fonva, lazán nekidől a keretnek. Megszólani sem tudok a döbbenettől. Ellöki magát a faltól és ruganyos léptekkel a szobámban landol.
- Mintha kicsit ideges lennél – susogja, aztán kegyetlen mosolyra húzza a száját.
Hátrálni kezdek.
Jesszus, de későn hozom ezt a részt, ne haragudjatok! :( Azért remélem elnyerte a tetszéseteket attól függetlenül, hogy ez most picit rövidebb lett :) Millió puszi nektek! :-*
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
A képet a Miraculous facebook oldalán találtam, szerintem eszméletlen jó és pont illik ehhez a fejezethez.
