Miraculous szösszenetek

Hazugság

M.

- Csodálatos katicabogár! – kiáltom, majd figyelem, amint az emberek visszanyerik mozgásképességüket és a romba dőlt épületek ismét épek lesznek. Mindent elborít a rózsaszín-piros ragyogás. Halálfej ismét veszített. De ezúttal csaknem egyedül küzdöttem meg vele.

Mi történt Adriennel? Még mindig nem találom sehol és nem sokára visszaváltozom. Gyorsan elsietek a helyszínről és még épp van időm behúzódni egy hirdető oszlop mögé, aztán már nem vagyok más, csak egy egyszerű kamaszlány. Tikki a kezembe pottyan és kimerülten pislog rám.

- Tikki, mit csináljak? Mi van Adriennel? – hajolok hozzá közelebb és a hangomba kétségbeesés vegyül.

A kis kwami feltápászkodik.

- Nem tudom. Ilyet még egy Fekete Macskánál se csinált. – Megrázta a fejét. – Soha nem hagyták ott Katicabogarat egyedül.

- Hát ez az – sóhajtok. – Mit csinált vele Tüzes Szenvedély? Láttam, hogy egy pillanatra... csak állt ott és bámult a lányra, vagy mi.

Tehetetlenül rázom meg a fejem.

- Marinette, te meg kihez beszélsz?

Tikki gyorsan elbújik a táskámban, én pedig hátra fordulok. Chloé közeledik felém, arcán lenéző mosoly, oldalán Sabrina. Karba fonom a kezem és felkészülök.

- Na, mi van Marinette? A képzeletbeli barátod magányos? – hajol közelebb a szőke lány. Sabrina felkuncog mellette.

- Mindig is tudtam, hogy nem vagy normális – vet egy pillantást a körmére Chloé – De hogy annyira hülye vagy, hogy elhitted, Adrien tényleg szeret téged... nos, azt nem gondoltam volna.

Harsányan nevet.

Ne reagálj, ne válaszolj, pont ezt akarja, győzködöm magam és ujjaimat a karomba vájom, hogy elhallgattassam magam.

- Tudod, Adrien csak megszánt téged. Mindig is túl érzékeny volt. Megsajnál minden ilyen kis... szerencsétlent, mint te. – Zsebtükrébe néz és megigazítja a haját.

Érzem, hogy egyre jobban feszít belülről a méreg. Nem bírom tovább. Én nem az a fajta lány vagyok, akinek be lehet szólogatni!

- Chloé. – Édesen rámosolygok, amitől meglepett kifejezés költözik az arcára. Egyetlen mondatot mondok neki:

- A segged biztos féltékeny arra a sok szarra, amit a száddal összehordasz.

Majdnem felnevetek, amikor az arca elfehéredik, de tartom magam a szerepemhez és otthagyom őket. Magamban örülök kicsit, hogy sikerült leszednem magamról, de közben a gondolataim visszaterelődnek Adrienre. Érzem, hogy a gyomromban helyet foglal az aggodalom nehéz köve.

Hazaérve, adok Tikkinek néhány csokis kekszet, hogy új erőre kapjon, majd felmegyek a szobámba. Előveszem a naplóm és írok bár sort a mai napról. Tikki mellém repül, és úgy olvassa. Amikor már a sokadik helyesírási hibát követem el, sóhajtva félre dobom a tollat és hátra dőlök a székben. A telefonomért nyúlok, és a fülemhez emelem.

- Hey, Adrien hangpostája, tudod a dolgod!

Az ágyra hajítom a mobilt. Nemsokára én is követem. Arcom a párnába nyomom. Egyre jobban elhatalmasodik rajtam a pánik.

- Ne aggódj, Marinette. – Megérzem Tikkit a vállamnál. Felpillantok rá és szomorkásan elmosolyodok.

Hirtelen lépcső nyikorgást hallok. A következő pillanatban apa dugja be a fejét a szobába és kérdezi:

- Minden rendben, kicsim?

- Persze.

Zavartan hallgat egy darabig, aztán ismét megszólal:

- Nincs kedved megnézni velem egy filmet?

Először kapásból nemet akarok mondani, de hát mit csinálhatnék helyette? Itt fekszem a szobámban és hagyom, hogy az aggodalom élve felemésszen. Ezzel talán lekötöm a figyelmem egy időre.

Mosolyogva bólintok és követem a nappaliba. Ott kényelmesen bevackolom magam a kanapé egyik sarkába és egy polár plédbe burkolózom. Amikor apa megkérdezi, mit nézzünk, csak vállat vonok, mire betesz valami francia vígjátékot, majd mellém telepszik. Eltelik tíz perc a filmből és rájövök, hogy az égvilágon semmit nem fogtam fel belőle. Megpróbálok rákoncentrálni, főleg mivel apa mellettem hatalmasakat nevet egy-egy részen. Ám, amint tényleg figyelnék, hirtelen anya lép a szobába. Mosolyog.

- Itt van Adrien.

Úgy ülök fel, mint, akit árammal ráznak.

- Tessék??

- Marinette, jól érzed magad? – néz rám anya bizonytalanul, mire gyorsan bólintok.

- Persze, minden rendben.

Ledobom magamról a takarót és ott hagyom apát a filmmel együtt. Szinte futok, de amikor kiérek a szobából, nem találom Adrient sehol.

- Azt mondta, kint megvár – ér mellém anya, aki valószínűleg észrevehette tanácstalan forgolódásomat. Kicsit félve indulok ki. Mi lehet az, amit nem mer itt bent mondani, nehogy valaki meghallja?

Háttal áll nekem. Nem veszi észre, hogy kiértem, csak amikor mögé lépek, majd kezemet óvatosan az övébe csúsztatom. Hirtelen összerázkódik, és felém fordul.

- Marinette. – Lágyan és puhán ejti ki a nevem, mint egy fuvallat.

- Adrien, jól vagy? Mi történt? Miért mentél el? Miért... hagytál ott? – Az utolsó szónál elcsuklik a hangom.

- Bocsáss meg – suttogja és a derekamnál fogva közelebb húz magához. – Soha többé nem hagylak egyedül.

Egyre csak a szemét nézem.

- Rendben. De én azt kérdeztem, hogy miért mentél el?

Lehunyja a szemét, fejét oldalra fordítja. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán inkább meggondolja magát.

- Nekem csak... pihenésre volt szükségem.

Felvonom a szemöldököm.

- Pihenésre. Meggyőztél. – A hangom gúnyosan cseng, de mintha Adrien nem is venné észre. A szemébe mérhetetlen fájdalom költözik és hatalmasat sóhajt.

- Igen. Csak... Plagg-nak kellett egy kis pihenés.

- Na, jó. Engem nem versz át ezzel. – Magam felé fordítom az arcát. – Mi a baj? Igazából.

Érzem, amint egy pillanatra végig fut rajta a hideg.

- Igazából? – néz rám égő szemmel.

- Igen – mondom, és még közelebb húzódom hozzá. Szinte már meg tudom számlálni a cirmokat a szemében.

Néhány másodpercig üres tekintettel mered rám. Aztán elmosolyodik. Hátrahőkölök. Ez a mosoly a fájdalom szülöttje és hihetetlenül megrémülök tőle. Az arca arca ijesztően eltorzul tőle.

A szeme rebben, mialatt ezt mondja:

- Semmi. 

Hey, sziasztok, itt a következő rész! :D <3 Már nem is tudom hányadik fejezet ez :D Remélem tetszett nektek! :) (Azoknak, akik azzal fenyegetőztek, hogy felkeresnek: Tessék, itt van, ne bánts! XD :D ) Puszi mindenkinek :-* <3