Miraculous szösszenetek

Örökre

M.

Valami bökdös. Nem reagálok. Még mindig bökdös. Miért nem hagyja már abba? Hunyorogva nyitom ki a szemem.

- Tikki? – nézek a kis kwamira, aki apró kezével az arcomat piszkálja.

- Kelj fel Marinette! Ma iskola van, elfelejtetted?

Mintha villámcsapás érne, ülök fel az ágyban.

- Jesszus, el fogok késni! Megint!

Miután magamra kapom a ruháimat, leszáguldok a lépcsőn. Fölkapom az uzsonnámat az asztalról, majd gyors puszit nyomok anya arcára és szinte feltépve az ajtót indulok ki.

Hirtelen egy mellkasnak ütközöm és mivel a lendület visz tovább, az aszfalton kötünk ki mindketten.

Adrienre bámulok és egy másodperc alatt leszek olyan vörös, mint a jojóm.

- Marinette? – tápászkodik fel leporolva a pólóját. – Minden oké?

- Hát persze! – dadogom és én is talpra kecmergek. – És ööö... te mit csinálsz itt? – bökök felé bizonytalanul, mire zavartan elneveti magát.

- Gondoltam, eljövök eléd, hogy együtt menjünk a suliba. Ha már járunk, vagy mi a szösz.

Érzem, hogy az a bizonyos idióta vigyor lassan szétterül az arcomon és akármennyire is szeretném, nem tudom levakarni onnan.

Adrien megint nevet. Azt hiszem rajtam, de nem érdekel, annyira boldog vagyok. Kezét rákulcsolja az enyémre és egy apró puszit nyom a homlokomra.

- Csak kérlek, legközelebb ne lökj fel – hunyorog mosolyogva. Zavartan kapok a hajamhoz.

- Oké, bocsi, tényleg. Csak siettem – magyarázkodom, de közben már rég az a szó visszhangzik a fejemben: legközelebb. Ezerszer ismétlődik, és nem tudok betelni vele.

- Felkészültél Alyára? – kérdezi huncutul csillogó szemmel, mire hatalmasat sóhajtok.

- Én soha nem lehetek elég felkészült hozzá. És mi van Ninoval?

Legyint.

- Áh, Nino egyfolytában veled jött, már az elejétől azt szajkózta, hogy mikor jövünk már össze.

A szám elé kapom a kezem.

- Komolyan?

- Na, jó egyszer nem. De az egy múló szeszély volt. Azóta, hála Katicabogárnak, tök jól megvan Alyával – válaszol, és nekem eszembe jut az állatkerti eset. Arról pedig ezer más, amikor Macskával együtt küzdöttem. Összeráncolom a szemöldököm, mert hirtelen beugrik egy kalandunk, amikor én...

- Megcsókoltalak!

- Tessék? – Adrien összezavarodva néz rám. Oh, tehát kimondtam volna hangosan is? A fenébe.

- Izé... csak eszembe jutott... amikor hát, tudod... Álnok Ámorra emlékszel?

A fiú hirtelen megtorpan. Egy pillanatig döbbenten néz, aztán csillogó mosoly ragyogja be az egész arcát.

- Emlékszem! Megcsókoltál! – néz rám hirtelen. – És te írtál választ a versemre! Ott volt a lapon egy katicabogár...

A felismeréstől szinte levegőt is alig kap. Az én fejemben is kigyullad vagy ezer villanykörte.

- Volpina! Amikor Volpina le akarta dobni Adrient, vagyis téged az Eiffel-toronyról, akkor azért mondtad olyan biztosan, hogy biztos csak illúzió! És... úristen... hiszen... te allergiás vagy a tollakra! Ez hogy nem esett le, amikor egy nap két fiú szájából hallottam ugyanezt!