Miraculous szösszenetek

Reményveszetten

M.

- Tegnap éjjel a gonosz ismét meglátogatta Párizs utcáit és úgy tűnt ez még a város szuperhőseinek, Katicabogának és Fekete Macskának is soknak bizonyult. Fekete Macskát ugyan látták harcolni, de később nyomtalanul eltűnt, Katicabogár pedig meg sem jelent a helyszínen. Senki nem tudja, mi ez, de semmi jót nem ígérhet. A kővé vált embereket a kórház egyik szárnyába szállították, egyenlőre még nem tudják, mit kezdjenek velük. Reméljük meg lehet menteni őket valahogy. Egyre több szuper gonosz özönli el Párizs utcáit, mindenkinek javasoljuk, hogy a saját érdekében maradjon otthon. Lehet, hogy elközelgett a világ vége? Mindazonáltal a tudósok...

Egy gombnyomással eltűntetem a monitorról a híreket. Nem bírom nézni. Tikki aggodalmas arckifejezéssel mered maga elé. Én úgy érzem, kicsúszott a talaj a lábam alól. Hirtelen minden bizalmasom eltűnt mellőlem. Alya a kórházban, a kővé váltak között, Fekete Macska pedig ki tudja hol. Miért kell Halálfejnek? Eddig mindig csak a talizmánjaink érdekelték, semmi több. Azokat akarta megszerezni, nem minket. A szívem a torkomba ugrik, mint ma már sokadszorra, amikor eszembe jut, mi lehet Macskával. Kezeim között pörgetem a botját, ami kiesett a kezéből, mikor a gonosz leütötte. Abba hagyom az ideges játszadozást és az íróasztalomra borulok. Még ha az nem lenne elég, hogy öntudatlanul elhurcolták, ráadásul a fegyvere nélkül. A sírás határán vagyok, érzem, hogy nemsokára kibuggyan az első könnycsepp. Tikki a vállamra száll és szomorúan sóhajt egyet.

- Minden Katicánál voltak nehéz esetek, de ilyen még egynél sem fordult elő – mondja. – Elrabolni Fekete Macskát? – értetlenkedik.

- Pont ez az – értek egyet. Hirtelen eszembe jut valami, bár kétszer is meggondolom, mielőtt hangosan kimondanám.

- Tikki – kezdem – mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk Adrien –t? Kwamim szeme hatalmasra tágul.

- Miért? – kérdezi ledöbbenve.

- Mert... vele... jóban vagyok. És nem maradt más, akivel beszélhetnék – nyögöm. – Félre fogom tenni az érzéseimet – ígérem, mire Tikki kuncogni kezd.

- Persze, majd ha piros hó esik – csiviteli még mindig nevetve. Megrázom a fejem és ráhagyom a dolgot.

Úgy lopózom ki a házból, hogy anya és apa véletlenül se vegye észre. Tikki a táskámban lapul.

Kint szirénák vijjognak, mint a vadászkeselyűk és majdnem minden utca teljesen kihalt. Egyik faltól a másikig osonok, lassan és óvatosan. Mindenhol Halálfej munkáját látom: rengeteg akuma által megszállt embert és az ő pusztításukat. Az egyik majdnem észre vesz, de még idejében beugrok egy újságbódé mögé. Megkönnyebbültem fújom ki a levegőt, amikor arrébb megy és folytatom veszélyes utam Adrien háza felé.

Amikor odaérek, nagyon meglepődöm. A kapu ugyanis tárva nyitva áll, pedig mindig zárva szokott lenni, hiszen Mr. Agreste híres divattervező és nagyon gazdag. Óvatos léptekkel teszem meg az utat a ház bejáratáig. Az ajtó is könnyen nyílik. Egyre jobban elképedek és valami rossz érzés kerít hatalmába. Belépek, és rögtön feltűnik valami: a házban lévő hatalmas csend. Nem most járok először ebben a házban, Katicaként rengetegszer megfordultam már itt, amikor az Agreste család volt veszélyben, szóval tudom, milyen itt a légkör. De ez most más. Odalépek a biztonsági rendszerhez. A képernyő szikrázik. Elhúzom a szám. Ezt bizony csúnyán tökre tették. Elindulok felfelé a hatalmas lépcsőn, Adrien szobája felé. A cipőm kopogásán kívül nincs más hang, ami megtöri a csendet és ez nagyon frusztrál. Amikor a fiú szobájához érek, kettőt koppantok az ajtón. Semmi válasz. A kezem a kilincsre teszem és benyitok.

- Adrien?

Minden kihalt. Itt valami nagyon nem stimmel. Tikki kikukucskál a táskámból. Körbejárom a hatalmas szobát és megtalálom a fiú táskáját az ágya mellé dobva. Belenézek és meglepetésemre egy csomó camamber sajt gurul ki belőle. Nem is tudtam, hogy Adrien ennyire szereti. Tovább megyek, és kicsit úgy érzem magam, mit egy betörő. A fürdőbe is bekukkantok, de sehol nem találom Adrient. A hideg futkároz a hátamon.

- Adrien! – kiáltom most már kicsit hangosabban, de választ persze most sem kapok. A következő pillanatban elfojtott kiáltás hangja üti meg a fülem, mire összerezzenek. Kilépek a folyosóra és követem a hangot. Ám az utolsó ajtóval szemben, ahonnan a kiáltást véltem hallani, csak egy fal van. Tömör, hideg. Kezdek félni. Közelebb megyek és most beszéd zaját is ki tudom venni. Van ott valami. De hogy jutok be? Tenyeremmel kétségbeesetten rátámaszkodom a falra. Hirtelen megmozdult a kezem alatt. Ijedt sikkantás kíséretében hátrahőkölök és nézem, amint a fal, akár egy ajtó, kitárul előttem. Mögötte nem látok mást a sötéten kívül.

A.

Szédülök. A fejem zsong, úgy érzem, mintha egy méhkast nyomtak volna a koponyámba. Lüktető fejjel nyomom fel magam ülőhelyzetbe. Minden mozdulat fáj. Pislogok, hogy kitisztuljon a látásom, és körülnézek. Egy sötét szoba. Mást képtelen vagyok megállapítani. fel akarok állni, de nem tudok. Valami a földhöz köt. Éles fájdalom nyilall a csuklóimba. Láncok. Dühösen felmordulok és próbálok valami kiutat találni. Hirtelen eszembe jut, az erőm. Azzal elporlaszthatnám a láncokat. Már épp kiáltanám, hogy: „Macskajaj!" amikor valaki erősen megragadja a kezem és ezt mormolja:

- Ne is próbálkozz!

Felé pillantok, de nem tudom kivenni az arcvonásait a sötétben.

- Ki vagy te? – morgom.

- Ismersz engem – mondja a testetlen hang. – Annyi fejtörést okoztam már neked és Katicának! – a hangján hallatszódik, hogy mosolyog.

- Katicának? Mit tudsz te Katicáról? – vicsorgom.

- Többet, mint te.

Lehajtott fejjel hallgatom, ahogy járkál körülöttem.

- Azt is tudom, hogy ide fog jönni. Érted.

Kitágult szemmel nézek fel. Miről beszél ez? Aztán kihívó mosoly jelenik meg az ajkamon.

- Nem tud – mondom.

- Miért ne tudna? – kérdezi fogva tartóm és egy kis meglepődés költözik a hangjába.

Én azonban nem válaszolok. Önelégülten mosolyogva nézek oda, ahol az arcát sejtem. Katica biztonságban van. Nem tud idejönni a talizmánja nélkül.

- Válaszolj!

Hirtelen megragadja a mellkasomon feszülő ruhát és magához ránt. Én csak vigyorgok, mint egy idióta. Akkora örömmel tölt el, hogy Katica nem tud idejönni. Ám, ahogy tart, a fény pont olyan szögben esik rá, hogy megpillantom az arcát. A mosolyom úgy foszlik szerte, mint a köd és még boldogabb vagyok, hogy nálam van Katica fülbevalója.

- Halálfej? – suttogom.

- Így van. És akármit mondasz, tudom, hogy Katica megtalál téged.

Rávicsorgok.

- Miért nem vetted még el a talizmánom? Hiszen az kell neked!

- Úgy is mondhatjuk, hogy... te vagy a csali. Igazad van, kell nekem a gyűrűd, de csak a barátnődével együtt.

Összerándulok, amikor kimondja: barátnőd.

- És ha nem jön?

Pár másodperc csönd. Parketta nyikorgása.

- Akkor elveszem a tiedet. Aztán megöllek – mondja, és az rémít meg a legjobban, hogy a hangja nem kegyetlen. Semmilyen érzelem nincs a szavaiban. Mintha minden napos dolog lenne embereket öldösni.

Ösztönösen a hátam mögé nyúlok, a botomért, de nem találom sehol. Végigfut rajtam a hideg. Még fegyverem sincs, amivel harcolhatnék ellene! Elejthettem, amikor Marinette-el voltam elfoglalva. Marinette. Vajon vele mi lehet? És a többiekkel? Vesztettem.

Fájdalommal teli szemmel pillantok fel, de a fejem szinte azonnal hátracsuklik, amikor Halálfej arcon üt. Felkiáltok. Fáj. Mindennek vége. Ökölbe szorítom a kezem és a gyűrűmre pillantok. Még nem használtam fel a képességemet, és ha Halálfejen múlik, nem is fogom. legalább még jó sokára változik vissza.

Újra megérzem a fájdalmat. Az arcomon most felhasad a bőr és meleg vér csordul le az államon. Azonban a számat most összepréselem. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy mutatom: rohadtul fáj. Harmadszor is megüt. Nevetésétől összerázkódom.

- Ha más nem, a szenvedésed hangja majd idecsalja a te Katicádat.

Nehézkesen felemelem a fejem. Az én Katicám. 

Itt volna a kövi ;)Remélem tetszik :)