Miraculous szösszenetek

Igaz barát

A.

Nem mondtam el Marinette-nek. Egyszerűen képtelen voltam rá. Mit gondolna akkor rólam? Hiszen még én sem fogtam fel teljesen az egészet.

Borzalmasan érzem magam. A lány szemébe nézek, melyben kétségbeesést fedezek fel és mardos a lelkiismeret furdalás, hogy nem vagyok vele őszinte. Egyszerűen csak a karjaim közé zárom és hosszú percekig szótlanul ölelem. Olyan jól esik az ölelése, annyira megnyugtató, annyira békés és... az anyukámat juttatja eszembe. Igen. Olyan kicsi voltam, amikor elvesztettem őt, hogy szinte alig maradt róla valami emlékem.

Nagyot sóhajtok és kibontakozom Marinette öleléséből.

- Most mennem kell – mondom neki halkan.

- Oké. – Nem kérdez semmit, pedig számítok rá. Nem próbál visszatartani, pedig egy kis részem vágyik rá. Vágyik rá, hogy addig faggasson, amíg mindent el nem mondok neki, amire rájöttem, ami szinte széttép belülről. De ő csak hátrál két lépést és felemelt kézzel int felém. Borzasztóan nehezemre esik nyugodtan és mereven állni, mintha tényleg minden rendben lenne. Megeresztek felé egy furcsa kis mosolyt, aztán azonnal sarkon fordulok, nehogy meglássa a kicsorduló könnyeimet. Zsebre vágom a kezem és lehajtott fejjel járom az utcákat. Azt se tudom, merre megyek. A könnyek végig csorognak érzelemmentes, márványsima arcomon és arra sem veszem a fáradtságot, hogy letöröljem őket. A hajamat összeborzolja a szél. Csak Marinette arca jár a fejemben, ahogyan aggódva méreget. És, hogy hazudtam neki.

Az apám Halálfej. Egyszerűen még mindig képtelen vagyok rá, hogy felfogjam. Hogy lehet a két személy egy és ugyanaz? Halálfej megkínzott, fájdalmat okozott nekem, majdnem megölte Katicát... ő vajon tudja-e, hogy én a fia vagyok? Nincs hová menned- ezt mondta nekem. Ha nem is tudja, biztosan sejti.

Nem akarok haza menni. Nem is fogok. Határozottan menetelek, kitudja hova. Összeszorítom a fogam és nem is veszem észre, hogy valaki áll előttem, amíg össze nem ütközök vele. Fölkapom a fejem és még épp időben nyúlok a karja után, így nem esik el.

- Adrien! Haver, mi van?

- Nino! Bocs – motyogom és elfordítom a fejem, hogy ne lássa a sírástól kivörösödött szemem. De sajnos nem tudom elrejteni. Maga felé fordít.

- Hé. Mi történt?

Amikor nem felelek, elkerekedik a szeme.

- Úristen, ugye nem szakítottatok Marinette-tel?

- Dehogy! – Megrázom a fejem.

- Akkor meg mi a pálya?

- Nem akarok beszélni róla.

Nino vállat von, és nem firtatja tovább a témát. Ez a legjobb benne. Ha azt mondod, hagyjon békén, békén hagy.

- Egyébként hová igyekszel?

- Fogalmam sincs.

Összeráncolt szemöldökkel mér végig.

- Haver, nagy gázban lehetsz.

Keserűen felnevetek. Ha tudná, mennyire igaza van!

Átkarolja a vállam.

- Épp most jövök Alyától. Gyere, tesó, tudom, mi kell neked.

Nem ellenkezek. Egyszerűen nem maradt rá erőm. Hagyom, hogy Nino magával vonszoljon. Csak akkor eszmélek föl, amikor már a szobájában ülünk, mindketten egy-egy babzsákon és egy kontrollelt tartok a kezemben. Mint kiderült, Nino nyomta bele pár pillanattal ezelőtt. Még lélegzethez jutni sincs időm, már indítja is a játékot. Lazán hátradől a babzsákon és úgy nyomkodja a gombokat, hogy szinte oda se figyel. Másik kezével egy halom chipset szór a szájába. És még így is úgy elver, mint a szart.