Miraculous szösszenetek

Fagyos gondok

M.

A busz össze-vissza ráz minket és mivel ülőhely nincs, állnunk kell. Minden egyes kanyarban nagyon közel kerülünk hozzá, hogy egy hatalmasat essünk. Elfehéredő bütykökkel szorítom a kapaszkodót, mellettem próbálnak a többiek is talpon maradni.

Amikor a busz végre, zötykölődve megáll, felemelem a szatyrom, amiben a jégkorcsolyám lapul. Adrien szinte ösztönösen kulcsolja rá a kezét az enyémre és hiába vagyunk együtt már majdnem egy hónapja, ettől az apró mozdulattól mindig liftezni kezd a gyomrom. Lesétálunk a buszról és a jégstadion felé visszük az irányt.

- Marinette... - hajol közelebb Adrien.

- Igen? – kérdezem, de Alya hirtelen megragadja a karunkat.

- Emberek, fotó!

Belemosolygunk a kamerába, aztán barátnőm végre elenged és Ninoval kicsit lemaradva követ minket.

- Mit szerettél volna mondani? – nézek Adrienre, de megrázza a fejét és mintha zavarban lenne.

- Nem fontos.

Felvonom a szemöldököm, de nem faggatom tovább.

A csarnokba érve megcsap a jól ismert hideg és mély lélegzetet véve tüdőzöm le. Eszembe jut egy csomó emlék, amikor kisebb koromban mennyit jártunk ide anyával. Imádtunk korizni mindketten és ez a mai napig sem változott.

Leülünk egy padra és felcsatoljuk a korikat. Az egyik csattal igazán meggyűlik a bajom, de végül sikerül beletuszkolni a lábam.

- Alya, te...? – nézek a barátnőmre, akinél nincs korcsolya.

- Én rá nem megyek a jégre! Kiskoromban koriztam utoljára és akkor is inkább estem. Inkább itt kint maradok, és majd csinálok sok képet meg levideózom, ahogyan eltaknyoltok! – a markába nevetett.

- Oh, ne aggódj, arra nem fog sor kerülni! – legyint nagyképűen Nino, aztán egy határozott mozdulattal a pályára lép.

- Jöttök? – biccent félénk, én pedig bólintok és megigazítom a kesztyűmet.

- Menj csak – int nekem Adrien. A jégre lépek és a hideg ellenére melegség jár át. Hátra nézek. Adrien meredten nézi a lábát, mialatt megteszi azt az egy bizonytalan lépést a felületen. A szemöldökét összevonja, az arca csupa koncentráció. Hihetetlenül aranyosnak találom. Amikor azonban felnéz és a tekintetében páni félelem játszik, támad egy másik gondolatom és majdnem elmosolyodom.

- Adrien... - suttogom, hogy csak ő hallja. – Korcsolyáztál már?

Összeszorítja a szemét és felsóhajt.

- Soha.

Elkerekedik a szemem.

- Nem mondod komolyan!

Hoppá, ezt nem gondoltam volna. Szóval Adrien apja nem tartotta fontosnak, hogy ezt a tudást a fia elsajátítsa.

- De, komolyan mondom.

- Na, mi van srácok? – siklik mellénk Nino és kérdőn néz ránk. Amint leesik neki a szituáció, döbbenten pislog Adrienre.

- Haver, nem tudsz korizni?

- Nem – a fiú kínosan mosolyog.

- Nino – fordulok felé – menj csak nyugodtan előre. Mi majd egy kicsit lassabban jövünk.