Miraculous szösszenetek

Nyilvánosság

A.

Marinette-nek igaza van, tényleg nagyon fura helyzet ez így. Úgy nézni rá, hogy többé nem titok a valódi léte. Vicces, mindig attól féltem, ha esetleg valamikor kiderül, hogy ki ő, utána már nem lesz jó, mert nem lesz meg az izgatottság és a kíváncsiság. Ám most, hogy tudom, ő Marinette, úgy érzem ennél tökéletesebb nem is lehetne az életem jelen pillanatban.

Kisétálunk a házból és az Eiffel-torony felé vesszük az irányt. Halk kattanással nyitom ki a botom és hallom, hogy Marinette is előveszi a jojóját. Átrepülünk a város felett, ami a szerencse talizmánnak hála, most újra ép. A szél fütyül a fülemben és élvezem ezt a szabad száguldást. Nincs ehhez fogható érzés.

- Hé, Cicám! – kiáltja ekkor Marinette és odafordítom a fejem. Imádom, amikor így hív.

- Mit szólnál egy versenyhez? – kacsint, én pedig elvigyorodom.

Megállunk egy háztetőn.

- Mit kap a nyertes? – mosolygok és közelebb hajolok hozzá, azzal a szándékkal, hogy megcsókolom. Ám mutató ujját a számra teszi, és a szeme hunyorog az elfojtott nevetéstől.

- Most nem hagyom, hogy elteld a figyelmem. Előbb Párizs.

Elveszi a kezét.

- Gyere, induljunk! – kinyújtja felém a kezét és ez váratlan melegséggel tölt el. Ujjaink egymásba fűződnek, és a következő pillanatban Marinette szorosan magához ölel.

- Köszönöm Adrien – suttogja. Lehunyom a szemem és szinte elolvadok a karja között.

- Nem tesz semmit – motyogom, majd apró csókokkal lepem el a nyaka vonalát. Borzongás fut végig rajta és számmal a nyakán elmosolyodom.

Finoman eltol magától.

- Tényleg mennünk kéne – a szeme csillog.

- Hát akkor menjünk – sóhajtom, aztán szélesen rá mosolygok. – Úgyis én nyerek.

- Azt csak hiszed! – és neki iramodik a város utcáinak. Nevetve megcsóválom a fejem, majd követem.

Az utcán sétálók csodálkozva fordítják fejüket az ég felé, amikor meghallják önfeledt nevetésünket és kiáltásainkat. Figyelem, amint az arcuk lassan felderül, és végtelen boldogság tölt el, hogy tudom: számíthatnak ránk. Mire az Eiffel-toronyhoz érünk, már egész sokan követnek minket és a teret riporteresek és tévések hada lepi el. Összeráncolom a homlokom. Ezeken hogy fogunk átvergődni?

Egy utolsó szaltó és a lábunk kecsesen földet ér. Azonnal megrohamoznak minket az emberek. Ezer kérdés és kiabálás hatol a fülembe, azt se tudom, hova nézzek hirtelen. Egy hang üti meg a fülem, amit bárhol felismernék.

- Menjetek már arrébb! A blogomra lesz! Ez fontos! – kiabálja és környékkel próbál utat törni magának a tömegben. Alya. Figyelem Marinette arcát, amikor megpillantja legjobb barátnőjét és még épp időben kapom el a karját, nehogy odarohanjon hozzá. Összezavarodva néz fel rám.

- Te most Katica vagy, ne feledd – súgom a fülébe, ő pedig a homlokára csap.

- Tényleg, igazad van. Köszi. Majdnem elfejlettem.

Elengedem, és kétségbeesetten próbálok valami kiutat keresni.

- Amikor azt mondtam, hogy menjünk vissza, nyugtassuk meg az embereket, nem egészen erre gondoltam – szűröm a fogaim között és Marinette egyetértően biccent. A hátunkat egymásnak vetjük, mintha csak felkészülnénk a harcra.