Fogaid Nyoma

Megúsztuk az órát

|Blair|

Reggel frissen és üdén indultam el a suli felé. Nem érdekelt a tegnap Ezrával folytatott beszélgetésem. Ma úgyis péntek van, elmegyek a címére és megérdeklődöm, hogy még meddig kíván betegnek lenni.
Ahogy beértem, megláttam Emmát aki éppen padra hajtott fejjel próbált valami alvás félét cselekedni.

"Jó reggelt te hétalvó! Mit csináltál az éjjel?" kérdeztem egy lágy nevetés társaságában, és leültem mellé a padba.

"Sokmindent..." mondta Emma rekedt hangon. Ha ilyen a hangja akkor tényleg keveset aludhatott.

"Kitalálom, a sokmindent listán nem szerepel az alvás." nevettem fel ismét, miközben a könyveim előhalászásával bajlódtam.

"Ne izélj már, veled is volt olyan, hogy nem tudtál aludni és napközben meg hulla fáradt voltál." fordította fejét a másik irányba.

"Amúgy mit csináltál alvás helyett?" kérdeztem, ezúttal komolyan.
Ha jobban belegondolok akkor valami egetrengető dolog lehetett. Emma ugyanis nem az a fajta aki olyan könnyen éjszakázik. Egyszer, mikor közös házit kaptunk és este tizenegy körül jutott eszembe, hogy meg kéne csinálni, nemes egyszerűséggel megmondta, hogy este tizenegy után már ne zargassam a házival. Mindenesetre nem lett nagy gond, mert másnap reggel összedobtuk, de akkor is... Furdalt a kíváncsiság. Mégis, meddig lehetett fent, hogy ilyen fáradt, de a legfontosabb, hogy miért?

"Egy barátomnak segítettem az öccsével kapcsolatban." mondta miközben a kimerültség tökéletesen tükröződött hangján.

"De egy jó barátod lehetett!" mondtam kissé cinikusan. "Legalább fiú?" kérdeztem, várva valami olyan választ, ami megcáfolja feltételezésem.
A fejemben, már hallottam is védekező szavait: Dehooogy! Milyen fiú? Neeem! Ne ábrándozz! Én?...

"Igen, egész kiskorom óta ismerem."
Mivan?! Egy fiú miatt maradt fent egész éjjel?! Jó, nem tudom meddig maradt fent, de ez nem hagy nyugodni.
Meg akartam kérdezni mégis, hogy érti azt az öccsével kapcsolatban részt, de láttam rajta, hogy nyűgös ezért nem kérdezősködtem tovább.

"Nyugi, már csak a mai napot kell kibírnod, mert holnap hétvégeee!!!" mondtam bíztatóan.
Emma csak bólintott egyet és folytatta a padon való pihenést. Kicsivel később bennem is megfogalmazódott a tény, miszerint holnap lesz a tanév első hétvégéje. Őszintén szólva, ez a hét eszméletlenül nehezen telt el. Ránéztem az órára és láttam, hogy 2-perc múlva becsöngetnek. Nyári szünet után természetes, hogy nem öröm az iskolapadban gubbasztani, de ma még annál is unottabb volt a hangulat mint amilyen az általában szokott lenni. Arról meg nem is beszélve, hogy mivel az első héten még nincs tesi azon szomorú okból kifolyólag, hogy Mr.Benett, a–szintén új– tesitanárunk és egyben társofőnk az idei tanév első hetén valamilyen rendkívül fontos okból távol van, Mr.Roberts helyettesít. Egyszóval 2-vel több matekunk van a héten, melyek közül szerencsére ez az utolsó.

Amint –az emlegetett– Mr. Roberts berontott a terembe, vártam, hogy a tanórának nevezett szenvedés kezdetét vegye.
A kedves tanár úr már kezdett volna bele mondandójába, mikor meghallottam egy mély, felettébb férfias hangot melynek hatására fejem a kitárt ajtó felé fordult. Megpillantottam az ajtóban álló középkorú férfit aki egy dossziét szorongatott a kezében.

"James!" mondta a férfi miközben bal kezével felemelte a vastag dossziét.
Ahogy feltartotta, tökéletes rálátás nyílt a kezén díszelgő aprócska tetoválásra, mely egy kardot ábrázolt.
Mr. Roberts az ajtóhoz sietett, de mielőtt kilépett volna a teremből, közepes hangerővel ránkförmedt.