Fogaid Nyoma

Fóbia egy...fóbia kettő

Mikor még csak a sisakomon lévő fejlámpát igazgattam –tisztes távolban a sötét és nyirkos barlangtól– egyáltalán nem éreztem a helyzet súlyát. Viszont ahogy egyre tovább mentünk befelé a barlang szűkös járatain át, egyre rohamosabban romlott a közérzetem.

Elfogyott a fény, amitől előjött a ligofóbiám, melynek következtében az időleges klausztrofóbiám se maradt ki a sorból és végül már minden porcikám tiltakozott az egész barlanglátogatás ellen, holott még a túra felénél se jártunk.

A fejlámpák által kibocsátott gyenge fény volt az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket, de a feketeségben csaknem reszkettem a félelemtől és ugyanakkor hiába próbáltam nem gondolni a fullasztó érzésre amit a barlang falainak közelsége éreztetett velem, egyszerűen képtelen voltam elterelni a gondolataimat. Nem elég, hogy a barlang egy meglehetősen furcsa járatán át bukdácsoltunk egészen azóta, hogy bemerészkedtünk ide, de még az állandó szédelgéssel is meg kellett bírkóznom ahhoz, hogy valamilyen szinten lépést tarthassak a többiekkel.

Tény, hogy ez a hely nem volt több egy átlagos barlangnál, de az egész olyan hátborzongató volt számomra, és kifejezetten örültem, hogy legalább nem láttunk annyi denevért mint amire számítottam. Nem mondanám hogy félek tőlük, de az biztos, hogy ebben a helyzetben nem szívesen lettem volna velük egy légtérben.
Az viszont szörnyen megpróbáltató volt számomra, hogy néhol épphogy csak átfértünk a nyílásokon, néhol meg akkora termekbe érkeztünk, melyek még a puszta lépteinktől is visszhangzottak.

Az egyik ilyen teremben például még a csoport legvégén szédelegve is hallottam, az elsők között araszoló David hangos morgását, mikor belelépett a barlang talajzatán néhol felgyülelmő iszap és denevérürülék keverékébe. Cifra mondatait elhallgatva pedig egy kósza mosoly szökött az arcomra, mert örültem hogy legalább nem csak nekem van szar kedvem. Szó szerint.

A túravezető elmondta ugyan, hogy az út eltéveszthetetlen tekintve, hogy csak ez az egy gyalog megközelíthető járat vezet a denevérekhez, de ettől függetlenül én egész biztosan képtelen lettem volna kitalálni innen. Arról nem beszélve, hogy a barlangot felépítő kőzet olyan sötét volt, hogy a lámpák fénye szinte vissza se verődött róla. Ez pedig még jobban megnehezítette a tájékozódást.

Rettentően lassan telt az idő idebent, mert míg mások élvezték a barlang nyújtotta szokatlan környezet látványát, én végig az órámat néztem és csak a perceket számolgattam.

Többen az itt-ott elszórtan a –plafonról lelógó– denevéreket nézegették, mások fényképezgettek...már ha tudtak. A barlangban ugyanis tilos volt vakuzni, holott anélkül a jelen fényviszonyok közt lehetetlen volt használható képeket készíteni. Ezt pedig tapasztalatból tudtam, mert mi is lőttünk egy-két közös képet Vikivel és Jessyvel –ennek a csodálatos élménynek az emlékére– de a művelet sajnálatos módon teljesen feleslegesnek bizonyult, mert az összes kép olyan sötét és zajos lett, hogy ha nem tudtam volna, hogy mit fényképeztünk, akkor azt se tudnám mit nézzek a képeken.

Jessyék idő közben előre mentek Andrewhoz és a többiekhez, de valamiért engem nem csábított a társaságuk. Jelenleg csak egy kis vigaszra vágytam, amit épp a magányban leltem meg. Eleve nem volt kedvem semmihez és még fáradt is voltam, szóval jelenleg mindössze túl akartam élni ezt a programot.

A negyvenkettedik odabent eltöltött perchez közeledtünk, mikor a barlangász megállította a libasorban menetelő diáksereget. Kihasználva a rövid pihenőt kicsit hátrébb mentem és a csoporttól távolabb álltam meg egy rövid kanyarulatban, ahol nekitámaszkodtam a barlang falának és vettem néhány mély levegőt.