Fogaid Nyoma

Elfutottam egy lány elől

|Ezra|

A vér szaga elviselhetetlen volt, amitől elgondolkodtam, hogy lehet, tegnap jobb lett volna ha kitérek az útjábol, de senki nem mondta, hogy egy osztályba kerülök vele.

Az óra minden perce szenvedés volt számomra. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne rohanjak ki a teremből, de ez egy próbatétel volt, ahogy az elkövetkezendő három év minden egyes napja is az lesz. Hogy miért kell ezt csinálnom? Mert már 117 éves vagyok, de még mindig nem tudok uralkodni magam felett. Nem csoda, hiszen eddig sose kellett emberek közé mennem. Vagy ha mégis, akkor is csak nagyon rövid időközökre.

De nem én akartam tisztavérűnek születni. Ez sokkal inkább átok, mint áldás. Továbbá sohase fogom megérteni, hogy Brian született elsőnek, de én örököltem az átkozott vérvonalat. Ezzel egyetemben a kínt, ami az emberi vér közelségével egyre csak erősödik.

Az itt töltött idő alatt végig próbáltam elterelni a figyelmem a vér illatáról...de nem sikerült.

A lehajtottam a fejem a padra, majd pszichésen felhúztam a kapucnimat –mintha ez olyan sokat segítene– és így terveztem kizárni a külvilágot. Egy darabig sikerült is, és amint meghallottam a kicsengetést, kissé fellélegeztem, de még koránt sem jártam sikerrel.

Arra számítottam, hogy majd mindenki szépen kimegy a teremből vagy valami, de úgy tűnik a dolgok itt nem éppen így működnek. Csak néhányan mentek ki, de pár perc múlva ők is visszajöttek. A szünetben viszont nagyobb lett a hangzavar, ami részben elterelte a figyelmem. Nem foglalkoztam semmivel és senkivel, de túlontúl erőtlennek éreztem magam a csábító érzéssel szemben, hogy kitépjem valakinek a torkát.

Tényleg mindenhogy próbáltam már figyelmen kívül hagyni a sok gyereket akik körülöttem élték a kis életüket, de egyszerűen túltengtek bennem a vadász ösztönök. Olyannyira, hogy lassan már a legkisebb hangokra is képes voltam felfigyelni a nyüzsgés közepette. Ezért végül úgy döntöttem megpróbálok lehetőség szerint lényegesen kevesebbet mozgolódni, mert féltem, hogy egy hirtelen mozdulat hatására elveszteném a maradék önuralmamat is.

"Most akkor bocsánatot kérhetsz a tegnapiért!" szólalt meg mellettem egy határozott hang kissé követelőzve.

Annak a lánynak a hangja volt, aki tegnap elesett bennem. De te jó ég...milyen idegesítő hangja van.

Már akkor tudtam milyen problémás lesz majd pont nekem –aki eleve nem szeret szocializálódni– egy hozzá hasonló kislányokkal teli iskolába járnom, mikor szőke tincseit először megpillantottam. És milyen igazam lett.

"Mégis miből gondolod, hogy az én hibám az, hogy te nekem jöttél telózás közben?" kérdeztem "Azért ennyire nem vagyok láthatatlan..."

Tegnap ugyanis mikor megláttam, hogy felém jön és valószínűleg még nem látja, hogy pont ott vagyok előtte, megálltam mert azt reméltem, hogy majd csak felnéz a telefonjáról és megáll mielőtt nekem jönne. Vagy legalább észrevesz és kikerül. De nem vett észre. Egész végig a telefonjával volt elfoglalva. Aki ennyire figyelmetlen, az jobb ha számít a következményekre.

Arról meg nem én tehetek, hogy nekem jött és magától elesett. Tény, hogy azt érezhette, hogy egy falnak megy neki –amiben részben én is hibás lehetek– mert elég ügyetlenül esett szegény. De az ő hibája, hogy megsérült.