Fogaid Nyoma

Noah bárkája

"Mi az hogy Noah mondta?" vettem elő kezeimet pulóverem zsebéből miután megjegyzésétől paprikásan felültem.

"Pontosabban kérdezte...de ha jobban belegondolok ez a lényeg." vigyorodott el, ezzel is csak tovább tépkedve az idegeimet.

De ennél a pontnál valamiért –legyen az a szenteltvíz okozta iszonytató fájdalom emléke, a drágalátos bátyám valódi szándékainak nyilvánvalósága, vagy a tény, hogy Valentino nagyon félreérthetett valamit...már ha nem szándékosan járatja velem a bolondját...mint ahogy azt ma már többen is– úgy éreztem, végleg betelt a pohár.

"He-he, de vicces!" feleltem cinikusan.

Teljesen elegem lett abból, hogy egész eddig csak az időmet pazaroltam, ezért a padból felpattanva, az ajtóhoz suhantam, melynek márvány küszöbét a napról teljesen megfeletkezve léptem át...saját káromra. A napsugarak a bőrömmel érintkezve, annak minden, a pulóver alól kilátszó centijét lángoló szénakazal módjára kezdték égetni.

Egy szemvillanás alatt történt tehát, hogy még mielőtt –ha nem is szó szerint– lángra kaptam volna, egy kissé elnagyolt ugrással a templom által nyújtott árnyékba visszakerülve csúsztam el a földet borító márványon. Ezután továbbra is a talapzaton ülve –miközben, eleinte nagyon szépen kirajzolódtak a nap barnította bőrömről felfelé szálló füstgomolyagok– felettébb szokatlan látványt nyújthattam, ahogy próbáltam minél gyorsabban elhesegetni a füstöt és lehűteni forró bőröm égett felszínét.

Akár égett seb, akár nem, se percen belül regenerálódott, és a füst is hamar elszállt.

Valentino, akit az előbb sikertelenül próbáltam magára hagyni, még mindig épp ugyan ott ült ahol addig. Azzal a különbséggel, hogy mostmár nem csak vigyorgott, hanem jóízűen rajtam röhögve dőlöngélt jobbra-balra, majd mikor már egészen lecsillapodott, egy rövid mondattal kontrázta az egész jelenetet.

"Na látod" mutogatott felém, miközben másik kezével a hasát fogta "ez tényleg vicces volt!" folytatta a kacagást.

Eközben pedig esküszöm megfordult a fejemben, hogy néha olyan szívesen kitekerném a nyakát. Szerencsére, már régóta nem vagyok ilyen erőszakos, és a dühkezelés –hosszú évekig tartó– elsajátításával ugyancsak egyszerűvé vált számomra az ilyes gondolatok elhessegetése.

Ahogy Valentino végzett az engem történő kinevetéssel, felállt, és felém vette egyenletes lépteit. Csupán a harmadik vagy negyedik lépésnél járhatott, mikor a templom egy olyan részéhez ért, ahol a földet borító márvány több, kisebb darabra volt töredezve. Az előbbi 'nyaktekergetős' elméletet elvetettem ugyan, de egy ilyen lehetőséget csak nem szalaszthattam el. Így hát kaptam az alkalmon és az egyik törött márványdaradkára összpontosítottam, hogy az eredeti helyéről elmozdulva, pont olyan szögbe kerüljön, amiben Valentino –aki még mindig a röhelyes jelenetemen kuncogott– könnyen eleshet.

Csodák csodájára, számításaim tökéletesebbek nem is lehettek volna, hiszen ahogy 'le emeltem kezeimet' a kőről, Valentino –minden különösebb tompítási lehetőséget elszalasztva– hibátlanul esett orra. Amit így utólag fájdalmasabb volt látni, mint elképzelni. De béna... –merült fel bennem a gondolat, melyet legszívesebben hangosan is kinyilvánítottam volna– valljuk be, ez akkor is az én saram.
Ezt követően, egy féloldalas mosollyan az arcomon –a röhögést nehezen megállva ugyan– helyeseltem előbbi kommentjére.

"Mostmár tényleg látom."

"Aaah......baszki.........ez kurvára fájt..." szenvedett egy kicsit a földön, majd mikor végre erőt vett nagán, felállt és akkorát rúgott a márványdarabkába, hogy az egy sornyi padnak nekirepülve, mindet felborította. Nem kis csörömpölés visszhangzott a templomban, de szerencsére itt bármennyire hangoskodhatott, mert az egyszer biztos, hogy "erre még a madár se jár" ahogy azt mondani szokták.