Fogaid Nyoma

Jason

Ültem a kórházi ágy végén, miközben Jason páratlan, kék szemeit bámultam. Nem tudtam megszólalni, mert íriszei épp úgy megbabonáztak, mint annak idején. Elvesztem a halvány tenger és a reggeli égbolt tökéletes összhangjában, és semerre sem láttam a fényt. A fényt ami a kékségből kivezetne és utat mutatva, észhez térítene, kimentvén engem tekintete rabságából, melyből már épp ideje volna szabadulnom.
Ahogy arcát fürkésztem, rettentő sok minden eszembe jutott. Milliónyi kérdés felmerült bennem azóta, melyekre sose kaptam választ és a mai napig azt hittem, soha nem is fogok. Ellenben most, hogy bármit kérdezhetnék.....semmi. Egyszerűen semmit nem tudok mondani. Puszta jelenlétének nem láttam értelmét. Az elmúlt évek során ugyanis gondoltam rá, hogy idővel a sors talán ismét keresztezi majd útjainkat, de a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy máris. Még azt se volt kedvem firtatni, miért festette szőkére a haját. Általában ugyanis, ha valamihez megjegyzéseket lehet fűzni, akkor én vagyok az első –a hülye kommentjeimmel– de most, a jelenlétében szimplán képtelen voltam megszólalni. Lehet, ez csak azt jelenti, hogy –hiába áll itt, előttem a hús-vér mivoltában– valójában mégsincs neki mit mondanom.
Jobban belegondolva tehát, pontosan egyértelmű volt számomra minden amit tett. Ezen nincs mit megmagyarázni. Nekem pedig kérdezni. Ha esetleg mégis rosszul értelmeztem, ahogy a pasim lekapja a pultos lányt, akkor cáfoljon meg valaki, hogy ne szövögessem tovább az összeesküvés elméleteimet. A 'pultos lány' ugyanis nem más volt, mint Amanda Nicolson, a környék nagybetűs ribanca...ha szépen fogalmaztam. Belőle ugyan ki tudtam volna nézni, hogy csak úgy belemászik valaki szájába, de arra nem számítottam, hogy Jason kezdeményez és Amanda próbál majd elhúzódni –annak ellenére, hogy a lány az egy éjszakás kalandokról volt ismert– rémülten. Viszont abban biztos voltam illetve vagyok, hogy Jason se számított a három deci jegeskávéra, amit pont ennek a gyönyörű jelenetnek láttán öntöttem a fejére. Szar érzés, mikor az orrod előtt csalnak meg. Legalább a jegeskávé kompenzált egy kicsit, de ennek ellenére is hetekig sírtam miatta. Jason-t azóta nem láttam és bármilyen érdekes, Amandát se. Róla az a hír járja, hogy elköltözhetett, mert hiányát mindenki észrevette, de hollétét senki sem tudta. Elég sietve távozhatott és valami bajba is keveredhetett, mert egy nap –nem sokkal Jason távozását követően– Amanda háza körül több volt a rendőrautó, mint ahány rendőr van Miroswoodsban, de azon a ponton már azt se bántam volna, ha letartóztatják valamiért.
Ami aznap történt, végre felnyitotta a szemem afelől, hogy milyen naív is voltam valójában. Azelőtt semmiben nem kételkedtem, amiről azt mondták, hogy úgy van. Most meg már semmit nem vagyok hajlandó elhinni. Legyen az bármilyen nyilvánvaló.

"Hogy kerülsz ide?" vettem végre erőt magamon és kinyögtem az első adandó kérdést ami épp eszembejutott.

"Három évig nem látsz és csak erre vagy kíváncsi?" nézett rám azzal a tipikus hitetlenkedő tekintetével.

"Miért lennék rád kíváncsi?"

"Jaj Blair!" fonta keresztbe karjait "Látom rajtad, hogy még mindig érdekellek."

"Amandát talán már nem?" húztam össze szemöldököm. Az a szemernyi kis szimpátia, amit az előbb éreztem, pont akkor lett köddé, mikor ismét arra a szívfacsaró látványra gondoltam, ahogy ajkaik összeérnek.

"Azóta nem láttam, hogy veled összevesztünk!" csattant fel Jason.

"És ezt higgyem is el!" vágtam rá tüskés hangon. Annak ellenére, hogy nagyon is elhittem amit mond.

"Miért is ne?" kérdezte a legnagyobb természetességgel. Talán ő is tud arról, hogy Amanda elköltözött? Vagy talán Jason-nel ment Amerikába?

"Miért hazudsz és hazudtál nekem folyton?" kérdeztem kissé elkeseredve, de ugyanakkor szörnyen dühösen. Mérges voltam a kék szemű fiúra, de leginkább magamra. Fogalmam sincs, hogy nem vettem észre. Ha Amandával megcsalt, akkor biztos nem ő volt az egyetlen. Csak úgy futkostak a kusza gondolatok a fejemben.

"Nem hazudok!" komolyodott meg Jason arca. De ezzel nem is tagadta, hogy régen igenis hazudott. Már ha az a három év olyan régnek számít. Csak jelen időbeli kérdésemre válaszolt.

"Dehogynem!" emeltem fel rekedtes hangom "Amikor azt mondtad, hogy szeretsz. Mikor azt bizonygattad, hogy fontos vagyok neked és sose akarsz elveszíteni. Ahogy megcsókoltál, és átkaroltál. Az egész kapcsolatunk egy hazugság volt. Ha ilyen könnyen meg tudtál csalni, akkor tényleg semmit nem jelentettem a számodra. Mit is jelentettem volna...te 18 voltál én meg csak 14."

"Ezt most verd ki a fejedből!" utasított egyre közelebb lépve az ágyhoz.

"Valld be Jason. Ez az igazság." folytattam valamivel halkabban.

"Már hogy lenne az?!?" emelte fel a hangját velem ellentétben "Szerettelek téged, és még most is szeretlek Blair. Miért nem hiszel nekem?"

"Nem vagyok hülye. Mi több...már nem vagyok az a hiszékeny kislány." mondtam teljesen egyhangúan, de egyben kissé csalódottan is, mert tudtam, hogy igazam van.

"Félreérted! Én nem szándékosan-" de nem hagytam, hogy befejezze.

"Nem jól láttam esetleg? Áh, értem. Szóval most már vak is vagyok." hadartam türelmetlenül.

"Megengednéd hogy elmagyarázzam végre?" nézett rám kérdő, de ugyanakkor kisfiús tekintetével, ami épp olyan ártatlanságot sugallt, mint ellágyult hangja, ahogy engem kérlelt.

"És azután mi lesz?" mértem végig tekintetemmel egy pillanatra "Elvárod majd, hogy ott folytassuk ahol abbahagytuk? Hogy minden bánatomat elfelejtsek ami az elmúlt években csaknem naponta befurakodta magát a fejembe és nem hagyott nyugodni?"

"Sose akartam, hogy miattam kelljen sírnod." magyarázta lesütvén szemeit.

"Sose akartam, hogy az első, nagy szerelmem csak úgy besétáljon az életembe, hogy aztán szó nélkül kisétálhasson belőle." válaszoltam ugyan úgy mint ő "De te pont ezt csináltad." kezdtek könnyek gyűlni a szemem köré.
Jason, még mielőtt válaszolt volna, leült mellém az ágyra és kezével megsimította arcom. Ezt követően pedig ismét lesütötte tekintetét.

"Nem várom el tőled, hogy megbocsájts nekem, de kérlek, csak hallgass végig." nézett rám legjámborabb tekintetével, amit valaha láttam.

"Ezzel most bevallod, hogy te basztad el?" húztam fel bal szemöldököm.

"Igen, így is mondhatjuk." adta be a derekát Jason.

~Később~

Az elmúlt néhány órában többet tudtam meg Jason-ről mint az idő alatt, mikor együtt voltunk. Mindent elmondott amire kíváncsi voltam és valamennyi kérdésemre érthető és teljesen logikus választ adott. Persze, ez nem azt jelentette, hogy most akkor szent a béke, és ismét összejöttünk, de legalább ismét baráti viszonyban voltunk.
Megtudtam, hogy az a kis csók, amit aznap láttam, az előző kapcsolatának –ami ebből értetődően Amandával volt– lezárását jelentette amit Jason elmondása szerint, a lány indítványozott és épp ezért lepődött meg, mikor Jason ténylegesen megcsókolta. Ez ugyebár mind szép és jó, de ha még el is hiszem, hogy nem szerelemből csattant el az a csókocska, ez nem változtat azon, hogy igen is megtörtént.
A kék szemű srác egész délután ott volt velem, és végig beszélgettünk. Sokat mesélt magáról és most, három év után először, megint éreztem valamit iránta. Ami nem csalódottság vagy harag volt, de nem is szerelem. Olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne. A bátyám, aki azóta óv engem, mióta csak megismert. Sose gondoltam volna, hogy ismét így gondolok majd rá, de valami azt súgta, bízhatok benne. Éreztem ugyan, hogy van amit nem mond el, de gondoltam, hogy okkal teszi. Ennek ellenére bíztam abban, hogy majd azt is megosztja velem, amikor eljön az ideje.
Feküdtem a kórházi ágyon, és Jason végig ott ült mellettem, a hajamat cirógatva. Nem emlékszem pontosan, miről beszélgethettünk éppen, mikor elfogott az álom és lágy hangját hallgatva, lassanként lecsukódtak a szemeim.