Fogaid Nyoma

Vihar közeleg

"Nah akkor következő...?" kérdeztem miközben egy nagy kupac könyv mellett ülve írtam sorban az ételek neveit.

"Ennyi nem elég?" kérdezte Ezra, unottan hátradőlve a székében.

"De ez eddig csak 5 volt. Kell még egy." magyaráztam.

"Ez már megvolt 6." hajtotta hátra a fejét, hogy ebben a –felettébb érdekes– pozícióban tökéletes, fejjel lefelé képet kaphasson rólam.

"Nem, mert ez még csak 5." erősködtem, de annyi eszem persze nem volt, hogy vegyem a fáradtságot és újra megszámoljam.

"Számold már meg." utasított Ezra.

"Mondtam hogy ez csak-" kezdtem, de jobban szemügyre véve a listát, hamar rájöttem, hogy neki van igaza.

Csakhogy nem akartam belátni a tévedésemet, ezért inkább nem válaszoltam semmit.

"Na?" kérdezte Ezra egy elégedett vigyorral az arcán.

"Mindegy. Ehhez a példához 5 is elég lesz." ajánlottam fel neki ezt a kompromisszumot nagylelkűen, mire Ezra megforgatta méregzöld szemeit és visszafordult a monitor felé.

Ez volt az utolsó oszlop, ami azt jelentette, hogy végeztünk ezzel a szenvedésnek mondható házival egyszer s mindenkorra. A kész plakátot szemlélve pedig csak ültem tovább a fekete babzsák fotelben, ami őszintén szólva kényelmesebb volt mint az ágyam otthon.

Ezra mindeközben már nagyban az internetet böngészte és teljesen megfeledkezett a jelenlétemről. Épp valakivel chat-elt, mikor a kínos csend közepette belém nyilallt, hogy az a matekházi múlt csütörtökről nem írja meg magát. Szóval elkezdtem feltápászkodni az eddigi helyemről, mikor a hirtelen mozdulattól megszédültem, de ahelyett, hogy hátrafelé a babzsákra estem volna, előre felé borultam el. Melynek következtében véletlenül meglöktem egy feltornyozott könyvhalmazt –mert ilyen szerencsétlen is csak én lehetek– és sikeresen magamra borítottam egy nagy rakás könyvet.

Hát ez szuper.

Kimásztam a könyvek alól. Akarom mondani, kiszenvedtem magam a vastag, nehéz és fájdalmas papírtömbök fogságából, és közben láttam ahogy Ezra –egy gyors pillantást vetve a környezetére– felméri a károkat, majd egy szó nélkül visszafordul a monitor felé.

Most komolyan? Tettem fel neki a kérdést ismét csak gondolatban, mert azután, hogy engem és a könyveket bámulva szó nélkül elfordult, pont úgy éreztem magam mintha legalább is a háziállata lennék ami véletlenül okozta ezt a káoszt, de mivel nem tört össze semmi és nem lett baja az állatnak, ő pont ráér még a rendrakással törődni.

Mivel azonban körülnézve láttam, hogy nem csak egy-két könyv borult el, hanem nekem hála úgy nézett ki a szoba mintha valami tornádó pusztított volna, valamiért roppant bűntudatom támadt. A könyvek számából ítélve ugyanis nem hinném, hogy két percig tartott így összerendezni őket. Na meg persze belegondoltam miként reagálnék arra ha az én szobámban történt volna ez, szóval akarva akaratlanul is beszédre nyitottam a számat.

"Öhm...bocsi." nyögtem ki ezt a rövid szócskát kínosan kerülve Ezra amúgy sem engem illető tekintetét, de nem úgy tűnt mintha Ezrát különösebben zavarta volna a dolog.

Nem is tudtam hova tenni ezt a felettébb közönyös viselkedést.

"Semmi gond." mondta, a többinél egy fokkal erőteljesebben lenyomva az 'enter' billentyűt, de még mindig nem fordult felém "Már úgyis itt volt az ideje rendet raknom." mondta egy lágy nevetés társaságában –melynek elsőre nem voltam tisztában a kiváltó okával– de mikor a szemem sarkából megpillantottam, egy csomó sírós-röhögős emoji-t a monitoron, arra következtettem, hogy biztos valami vicceset írtak neki.