Fogaid Nyoma

A gyász 7 fázisa

Örültem, hogy Mrs. Smith egy rövid etikai monológ után elengedett minket. De az már kevésbé volt ínyemre, hogy mikor Ezrával leültünk a folyosó végén lévő melegedőre, az ott eltöltött 13 perc –tudom, mert végig az órámat néztem– némaság után kezdett egyre kínosabbá válni a kettőnk közti feszültség.

Idővel egyre inkább olyan érzésem volt, mintha Ezra –a szótlanság ellenére– nagyon mondani akarna valamit de nem tudja hol is kezdje. Normál esetben persze rákérdeztem volna, hogy mi van már, de pillanatnyilag semmi kedvem nem volt hozzászólni.

További percekkel később viszont a zöld szemű fiú mégis megtörte a csendet.

"Blair" kezdte megragadva a figyelmem "Te tényleg nem emlékszel semmire...abból ami tegnap történt?"

"Nem, de valami azt súgja, hogy jobb is ez így." mondtam mindenféle együttérzés nélkül, mielőtt még véletlenül kiderült volna, hogy valóban történtek dolgok kettőnk közt amíg részeg voltam.

Válaszom hallatán Ezra –egy pillanatig– a tekintetemet fürkészte, mielőtt ismét megszólalt.

"Igazad lehet." mondta halkan, majd felállt mellőlem és tekintve, hogy az előbb csengettek ki, elindult az osztály felé.

Hogy őszinte legyek, az elmúlt három nappal kapcsolatban vagy ezer kérdésem lett volna hozzá, de tegnap –többek között– tudtomra adta azt is, hogy nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Szóval ezek után egyszerűen nem maradt mit megvitatnom vele.

Mikor egy kicsivel később én is visszamentem a terembe, a zöld szemű fiú már a helyén ülve bámult kifelé az ablakon. Olyan feltűnően nézte az udvart, mintha odakint épp egy formaegyes futam rajtolna. Holott egy lélek nem volt arrafelé. Ebből tudtam, hogy nem kíván beszélni velem...amit őszintén nem is bántam.

Végül aztán egész nap nem szóltunk egymáshoz. Néhány véletlent leszámítva pedig még csak nem is néztünk a másik felé.

Az utolsó órám végeztével összeszedtem a cuccaim, elköszöntem a barátaimtól és minden egyéb nélkül indultam el hazafelé. Az iskola kapuin kiérve viszont egy ismerős hang szólt hozzám, ami teljesen váratlanul ért.

"Blair!"

A hangforrás irányába fordulva megláttam Jasont, aki hirtelen mintha a kelleténél egy fokkal közelebb állt volna hozzám. De mire ez megfogalmazódott a fejemben, Jason már körém fűzte karjait és egy gyors ölelésre húzott. Ami szó szerint olyan váratlanul ért, hogy jónéhány másodpercbe telt, mire kinyögtem egy sziát és kibújtam a karjai közül.

"Te napról napra szebb és szebb leszel..." kezdte Jason végignézve rajtam "Mondd csak, csináltál valamit a hajaddal? Vagy-"

"Jason, mit szeretnél?" kérdeztem közbe, mert ehhez most a legkevésbé se volt kedvem.

"Őszintén? Azt szeretném, hogy adj egy második esélyt, de egyenlőre beérem azzal is ha boldog születésnapot kívánhatok neked." mondta egy végtelenül magabiztos mosollyal az arcán "Tudom tegnap volt, de Emma mondta, hogy nem szereted a születésnapodat, ezért inkább ma jöttelek felköszönteni." és ahogy ezt kimondta, elővett a háta mögül egy szál fehér rózsát "Isten éltessen!"

"Ezt meg honnan szedted elő?" hagytam figyelmen kívül az előbbi megjegyzéseit "A zsebedből?" kérdeztem észlelhető kíváncsisággal a hangomban, mert őszintén érdekelt volna, hogy hol volt a virág amíg átölelt. Illetve nem akartam már megint a tegnapra gondolni...Vagy arra, hogy megbocsátok-e neki valaha.