|Blair|
Minden reggel eltelített ez az ismerős érzés, ahogy a reggeli napsugarak bevetültek a szobámba. De valamiért, ma reggel valahogy teljesen másnak éreztem ezt az egészet.
"Ezra, te meg mit keresel itt?" hallottam Emma rekedtes hangját, mely a reggeleimbe elég szokatlanul illett bele. Épp ezért sem esett nehezemre azt képzelni, hogy még mindig álmodok.
"Te ismered?" kérdezte Jason örök magabiztos hangja, amiből viszont már biztosan tudtam, hogy ez mindenképp csak egy álom lehet. Jason ugyanis három éve a tengeren túlra költözött az egész családjával, és azóta –első kézből– semmit nem hallottam felőle. Az biztos, hogy mindkettőnk számára jobb ez így, de ettől függetlenül nem értettem miért álmodok vele épp most.
"Sajnos." csengett Emma szavaiban némi csalódottság "Ő az új osztálytársunk."
Próbáltam értelmezni az álmomat, de mint a legtöbbünknek, nekem se ment olyan könnyen ez az álomrejtvény fejtés.
"Az érzés kölcsönös, hölgyem, de ha megbocsátanak..." azonban Ezra összetéveszthetetlen hangját meghallva már tudtam, hogy ezt nem álmodhatom. Még ha rémálom volna...de akkor pedig jobb felébredni, mintsem róla Ezráról álmodni.
De ahogy megpróbáltam ébredésre kényszeríteni magam, mintha egy tonnás súly nehezedett volna a szemhéjaimra, ez egy rendesen megpróbáltató feladatnak bizonyult. Végül azonban –nagy nehezen kinyitva a szemeim– fáradt napsugarakat pillantottam meg, és ezt követően két dolgot is észrevettem. Az egyik, hogy már rég nem reggel volt. A másik pedig, hogy rohadtul nem otthon voltam.
Egy álmos "Hány óra van?" után kissé még erőtlenül próbáltam nyitva tartani a szemeimet, de ennyi mindenki láttán, hirtelen, rengeteg kérdésem lett. "Hol vagyok? Au! És ti mit kerestek itt?" néztem jobra-balra miközben próbáltam felülni, de nagyon fájt...mindenhol. Főként a hátam és a karom, de jelenleg ez izgatott legkevésbé.
"Blair, hozzád jöttünk." lépett közelebb Jason, akit első ránézésre, csak virító, kék szemeiről ismertem meg. Hiába telt el három év, még mindig nem tudtam túltenni magam azon, hogy ahogy akkor és ott, úgy váltak el útjaink. De szerintem ezt soha nem is fogom tudni feldolgozni. Ezt bizonyítja talán az is, hogy egy ép, egész mondatot se voltam képes megfogalmazni, ha azt neki kellett volna címeznem.
Lesütöttem a szemem és inkább Emmát vontam kérdőre.
"Miért van itt Jason?" fordultam Emma felé, mikor azonban Emma mögött megpillantottam valaki mást is, akihez –Jasonnel ellentétben– lett volna néhány szavam. Őt látva ugyanis, elkezdtek visszajönni az emlékeim –tisztára mintha másnapos lettem volna– és rögtön eszembe jutott hogy miért fáj mindenem és miért lóg egy infúzió a kézfejemből. Persze, azonnal tudtam hol lehetek...na meg, hogy miért.
"Ezra?" pislogtam hitetlenül. Nagyon nem értettem a helyzetet, annak ellenére, hogy egyre többet tudtam róla.
"Mi történt?" néztem a barna hajú srác zöld szemeibe. Láttam rajta, hogy elég kellemetlenül érzi magát, miután mostanra mind a hárman rá figyeltünk."Öhm... véletlenül nekimentél egy üvegajtónak ami kítörött és... hát a többit már tudod." túrt a hajába idegesen.
"Nem egészen. Mellesleg nem emlékszem, hogy bárminek is nekimentem volna." magyaráztam kételkedve az egészben.
"Csak az maradt meg, hogy elindultam hazafelé.""Igen, ez így is volt......de csak az előszobaajtóig jutottál." vigyorodott el.
"Miért nem rémlik ez nekem?" néztem hol a kötszer fedte karomra, hol pedig a zöld szemű fiú rejtélyes arcára.
ESTÁS LEYENDO
Fogaid Nyoma
Fantasía(...) "Johns! Walker! Csendet ott hátul!" emelte fel a hangját Mr. Anderson aki épp a nitrogén tartalmú vegyületek tulajdonságait próbálta elmondani, de egyenlőre nem tudtam odafigyelni, mert Ezra hülyeségeivel voltam elfoglalva. "De tanár úr, én me...