A Róka átka {Bejezett}

1.

Aysa
   Miért ilyen a világ?-kérdem magamtól már sokadjára, miközben átvágok a hatalmas házunk még hatalmasabb udvarán. Azt mondják tavasz van. És hogy minden virágszik. Biztos csodaszép lehet.
     Megállok egy pillanatra. Megpördülök, így a bejárati kapu felé nézek. Tudom, hogy áll valaki ott, és figyel. Nem mozdul, nem csinál semmit se, amiről felismerhetném. De én sem szólalok meg. A különös érzés, ami bennem dúl, az a félelem, és a makacsság különös egyvelege.
   Csak várok némán. Jobbik esetben a nagybátyám az. Rosszabbik esetben bárki más. Mikor már percek óta így állunk, megszólal egy kislány.
-Papa, ki ez a lány?-kérdi. Sóhajtva nyugtázom, most sincs szerencsém. Majd lélegzetvisszafojtva várom apám válaszát.
-Senki kicsim. Nem is nézz rá-mondja mosollyal a hangjában apám. Elindulnak, majd elhaladnak mellettem.
    Mikor hallom, hogy bementek, egy könnycsepp gurul végig az arcomon. De csak egyetlen egy.
   Körülöttem, a falak ellenére, feltámad a szél, és játékosan belekap a ruhámba, és a hajamba. Valahogy elvették a kedvem, hogy bemenjek a házba, így elbotorkálok a ház mögött lévő kertig. Azt mondják, ez a kert még szebb, mint ami a ház előtt van.   Talán így is van. Én annyit tudok csak, hogy szeretek itt lenni.
     Megállok a kapuban, ami a kertet és a házat választja el. Lehunyom mindkét szememet, és beszívom az édes illatot. Közben lassan megindulok. Biztos léptekkel haladok a faháncsból kirakott ösvényen.
-Vigyázz!-kiáltja egy hang, de elkésik vele. Egyesen belesétálok a gödörbe, ami az út közepén helyezkedik el.
Nem mély, de éles fájdalom hatol a lábamba, ahogy beleesek. Futás zaja hallatszik.
-Jól van kisasszony?-kérdi bizonytalanul egy hang. Nem ismerem fel. Talán ő lehet az új kertészünk, akiről a cselédek beszélgettek tegnap, amikor azt hitték nem hallom őket.
-Remekül. Már amennyire természetes az, hogy beleestem egy gödörbe-morgom, és megpróbálok kimászni, de a sérült lábam ebben erősen akadályoz.-Nem akarsz segíteni?-kérdem pár perc sikertelen küszködés után.
-De hát a kisasszony nem fogadja el a kezemet...-tiltakozik a fiú. Egyszeriben megértek mindent. Biztos apám szórakozott megint.
  A kertészfiú hangjának irányába fordítom a fejemet. Hallom, ahogy elakad a lélegzete, amikor felismeri, hogy mit is lát. Pár másodperc múlva azonban megragad, és kihúz a gödörből.
-Miért nem szólt senki nekem, hogy a kisasszony vak?-kérdi elgondolkodva a kertészfiú.-Ha tudom, akkor elkerítem a gödröket.
-Nem a te hibád-mondom sóhajtva. Megpróbálok a lábamra állni, de majdnem eldűlök.-Apám szeret szórakozni. Bizonyára most is ott ül valamelyik ablakban, és figyeli hogy szerencsétlenkedem.-Újra sóhajtok, és a ház felé nézek.-Vissza tudnál kísérni kérlek a házba?
- Persze-mondja mosollyal a hangjában a fiú.-Ha szabad, akkor Ihail vagyok. És ön kisasszony?
-Ayse vagyok.-Megkapaszkodnom a fiú karjában, és lassan megindulunk, majd hirtelen megtorpanok.-Azt a fűzfát sohase bátsd kérlek.-mutatok a kert végében álló fára.-Bárki bármit is mondjon neked Ihail. Rendben?
-Rendben.-Mondja mosolyogva a fiú.
   Lassan érjük csak el a bejáratot. Ott megköszönöm Ihailnak, hogy segített, és egyedül megyek be a házba. Bent némaság fogad.
-Ó! Elfelejtettem volna szólni, hogy ne menj a hátsó kertbe, mert felújítják?-kérdi gúnyos hangon apám.
-Minden bizonnyal-hajtom le a fejemet. Elhaladok apám mellet, de ő megragadja a karomat.-Ne hogy bántani merd a lányomat-sziszegi.
-Ermengandot?-kérdem.-Sohasem bántanám a kis hattyút. Nem vagyok vadállat.-Elmosolyodom, de nem jókedvemben. Ermengad testesíti meg mindazt, ami nem lehettem. Nem mintha irígy  lennék. Csak fáj, ahogy az emberek viselkednek velem.
-De az vagy-morogja, majd elenged.-Á, Arvid, milyen jó téged itt látni-mondja negédes hangon a fivérének, aki ebben a pillanatban lép be a szobába.
-Ez az érzés nem igazán kölcsönös Ettan-válaszol ő is ugyanazzal a hangsúllyal, mint az apám.-Ayse mi történt?-kérdi tőlem.
-Semmi különös, csak nem figyeltem, és beleestem egy gödörbe-felelem.
Nagybátyám nevet az öniróniámon, és megölel. Apám morogva megy ki a helyiségből.
-Már megint keresztbe tett neked, igaz?-kérdi. Nem mondok semmit se, Arvid érti. Ő mindent ért. Valamit morog magában, de nem értem, hogy mit.-Nincs kedved elkísérni a városba? El kell intéznem pár dolgot.
    Igazából nincs sok kedvem a sok gyűlölködő emberhez, de bólintok. Ameddig a nagybátyám szeret engem, addig elmegyek vele oda, ahová csak magával hív. Bólintok.
-Remek! Utána kinézhetnénk az erőbe is-mondja vidáman. Majd hozzáteszi.-Most kacsintottam egyet.
    Felnevetek, majd megölelem Arvidot. Ő az egyetlen ember aki veszi a fáradságot, és elmeséli nekem a látható dolgokat.

    Fél óra múlva már a város utcáin lépkedünk. Csak ketten jöttünk, így a nagybátyám vezet engem. Minden nap erre járok, így pontosan tudom, hogy hol vannak az úton hibák, de hagyom neki hogy vezessen.
-Üdvözletem Arvid nagyúr!-köszönnek az utcán az emberek.    Velem nem fáradoznak egyáltalán.
   Ilyenkor szinte örülök, hogy nem látom az arcukat, ahogy gyűlölködve rám pillantanak. De még így érzem, és hallom haragjukat.
-Aysa, nem nézel szét ebben a boltban?-kérdi hirtelen mérgesen Arvid. Körbe fordítom a fejem, de nem veszek találok semmi szokatlant. A sok összesúgó emberen kívül ez szokványos ott, ahol én vagyok éppen.
-Rendben...-felelek kényelmetlenül. A nagybátyám erre szinte betol egy boltba, majd elsiet.
-Miben segíthetek kisasszony?-felém közeledő lépéseket hallok. Majd megtorpannak.-Zárva vagyunk!-kiáltja dühösen az öregasszony, aki az imént még boldogan sietett felém.
-De hát...-tiltakozom. Persze nem is vártam mást, de titkon reménykedtem. Hogy most senki sem fog nyíltan bántani.
-Mondtam hogy zárva vagyunk!-kiálja az öregasszony, és hozzám vág valamit.-Takarodj innen szörnyeteg!
    Magam elé kapom a kezem, és kirohanok. Kint egy embertömeg van, és nem találom sehol sem Arvidot. Közben egyre hangosabb körülöttem mindenki. Valaki hátulról meglök, mire előre esek.
-Na mi van? Nem is olyan félelmetes a szörny!-kiabálják páran. A többiek pedig nevetnek. Köveket kezdenek felém dobálni, ami ellen csak azt tudom tenni, hogy védekezőn magam elé kapom a karomat.
-Mi a fenét műveltek?-kiált valaki éles hangon. Erre az emberek mind elnémulnak.-Jól vagy?-érinti meg a karomat az előbbi hang gazdája.
    Nem foglalkozom vele, hanem kihasználom az alkalmat. Felpattanok, és futásnak eredek. Amilyen gyorsan csak tudok, eltűnők a házak között, majd befutok az erdőbe. Itt átváltozok.
    Megelevenedik előttem a világ, ahogy érzékszerveim kiélesednek. Legvégül kinyitom a szemet, de most sem látok semmit se. De nem is baj. Legalább nem látom ezt az átkozott világot.