A Róka átka {Bejezett}

12.

Tadeusz
     Tehetetlenül szorítom magamhoz Aysát.
-Ki tette ezt veled?-kérdem tőle, de a lány csak megrázza a mellkasomba fúrt fejét.
    Miért nem mondja el? Mivel fenyegethette meg az a rohadék? A kérdések csak egyre gyűlnek bennem, ahogy a düh is. Támad egy ötletem.
-Aysa gyere menjünk enni-kezdem el húzni a lányt kifelé. Hagyja magát, amit egy kicsit furcsállok.
   Megtörli a szemét a ruhája ujjába, majd némán kicsusszan a karjaim közül, és követni kezd. Csak az arca árulkodik arról, hogy mennyire is össze van törve a lelke valójában.
     Óvatosan levezetem a hatalmas márványlépcsőn, majd tovább a hatalmas ebédlő felé. Közben össze-vissza kapkodom a fejemet, és mindenkit alaposan felmérek, de senkire sem reagál semmit se Aysa.
     Amikor belépünk a helységbe, sóhajtva nyugtázom, hogy Aysa húga, Ermengand, és az a keselyű nevelője is ott vannak. Egyből észrevesznek minket, mire gúny, és undor szokványos egyvelege lobban a szemükben.
     Szúrósan nézek rájuk, így nem szólalnak meg. Közben Aysa némán leül az asztalhoz, és csak némán mered maga elé. Még akkor is, amikor az egyik szolgáló elé rakja a tányérját.      Alaposan megvizsgálom, és miután jónak ítélem meg, Aysa kezébe akarom adni a villát, de a lány elrántja a kezét.
-Enned kell...-kezdek bele, de egy gúnyos hang félbeszakít.
-Mindenki jobban járna, ha a kis dög éhen halna...-suttogja elég hangosan az egyik szakács, hogy meghalja Aysa.
     Hangosan felnevet erre az egyik szolgálólány. Aysa összehúzza a száját, de nem adja több jelét annak, hogy hallotta volna az előbbi megjegyzést.
     Dühösen felpattanok, és egyenesen a szakácshoz lépkedek. Az ijedten néz rám. Nem foglalkozom vele, csak egy egyszerű mozdulattal, vigyázva hogy ne a sérült jobb kezemet használjam, minden dühömet beleadva gyomorszájon vágom a férfit.
     Az hátra tántorodik, majd nyögve nekicsapódik a falnak. Mellette a lány felsikolt, és elkerekedett szemmel kapja a szája elé a kezét.
-Még egyszer ilyet mondasz, akkor nem úszod meg ennyivel. Értetted?-kérdem mire a szakács aprót bólint. Szája sarkában apró vércsík jelenik meg. Megfordulok, és otthagyom.
-Vitron, jól vagy?-hajol le szolgálólány a szakácshoz, de csak azután, hogy elmentem onnan.
     Leülök Aysához, aki ugyanabban a testhelyzetben ül, mint eddig. Nem evett egy falatot sem. Sóhajtok, majd eltolom magam elöl a tányéromat.
-Enned kell Aysa.-Összeráncolom a homlokomat. A lány csak erőtlenül megrázza a fejét, és tovább bámul a semmibe.
     Még vagy fél óráig ülünk az aszatnál szótlanul, közben elmennek Ermengandék, amikor megelégelem a tétlenséget. Hirtelen felpattanok, ami miatt Aysa összerezzen.
-Gyere-mondom neki, és felhúzom az asztaltól. Hagyja magát, majd ahogy elindulok némán követni kezd engem.
     Amikor közlöm Frederickel, hogy kimegyünk a kertbe, csak morog valamit, és kinyitja előttünk az ajtót.
Már majdnem elérjük a hátsó kertet elválasztó kaput, amikor ismerős alak bontakozik ki az árnyékokból.
-Á Tadeusz, és Aysa!-köszön nekünk vidáman. Aysa csak suttog valamit maga elé.
-Arvid.-Biccentek neki, majd tovább vezetem Aysát.
-Aysa!-kiált utánunk a férfi, mire hátra fordulok. A szokásos mosoly van az arcán.-Majd találkozunk még.-Azzal elsétál.
     Aysa felé nézek, aki csak teljesen le van sápadva, és maga elé bámul. Furcsa, hogy Arvid nem is említette meg, vagy kérdezte meg, hogy a lány nagyon rosszul fest...
-Mehetnénk?-kérdi alig halhatóan Aysa, ezzel kirántva a gondolataim közül. Megfogom gyengéden a karját, és tovább vezetem a kert felé.
      Ott lassan kerülgetve a hatalmas gödröket elmegyünk egészen a kert végében álló hatalmas, és méltóságos szomorúfűzhöz. Aysa rögtön lekuporodik a tövébe, és az álla alá húzza a térdeit. Én is leülök mellé.
-Olvasnál nekem valamit?-kérdi hallkan.
-Mit?-nézek rá kérdőn, holott tudom nagyon jól, hogy nem látja ezt a mozdulatot.
-Mindig olvasol valamit. Az jó lesz-válaszol, és lehajtja a fejét.
     Bólintok, majd előhalászom a köpenyem belsejébe rejtett kis könyvet. Már majdnem elkezdek olvasni, amikor rájövök, hogy mi is a lány terve.

Aysa
-Miért nem hagyod hogy segítsek?-kérdi Tadeusz, amitől még jobban összeszorul az amúgy is üres gyomrom. Először nem akarok válaszolni. Félek. Félek hogy ő is cserben hagy a végén.
-Félek-suttogom a lehető leghalkabban. Remélem, hogy nem hallotta meg. Először azt hiszem, hogy szerencsém van, de utána Tadeusz átkarol. Próbálok elhúzódni, de nem enged el.
    Szégyellem magam. Ahogy hozzámér, a mocskos testemhez... Neki is el kellene mennem. Nekidönti a fejét a vállamnak, mire megcsap a szokásos erdőre emlékeztető illata.
-Ugye tudod hogy nem a te hibád?-suttogja, amitől megborzongok. Erőtlenül megrázom a fejemet.
-Én... Nem küzdöttem eléggé... Csak én tehetek az egészről...-újra megindulnak a könnyeim. Dühösen törlöm le az arcomról őket, mire Tadeusz megfogja a kezemet a sérült kezével.
    Először el akarok húzódni, de olyan.... furcsa érzés járja át a testemet. Közben a fiú letörli a másik kezével az arcomon lévő maradék könnyeimet. Érdes, de meleg a tenyere.
-Nem a te hibád...-hangja keménnyé válik.-Ha megtalálom aki ezt tette veled, esküszöm, hogy meg fog fizetni.
     Hirtelen az állam alá nyúl, és maga felé fordítja az arcomat. Szinte az arcomon érzem a leheletét.
-Soha többé nem hagyom, hogy bárki is bántson téged Aysa.-Fájdalmasan összeszorul a szavaira a szívem. El akarom fordítani az arcomat, de nem engedi.-Cserébe csak annyit kérek, hogy bízz bennem.
Lehunyom a szememet. Azt kéri tőlem hogy bízzak benne? Az utolsó dolgot kéri tőlem, amim még megmaradt.
-Sajnálom, de...-kezdek bele, mire Tadeusz elengedi az arcomat, és élesen beszívja a levegőt.-Túl sokszor csaptak már be-suttogom leginkább csak saját magamnak. Igazából ezzel csak magamat akarom álltatni.
-Rendben. De egy nap elérem hogy bízz bennem.-feleli ridegen Tadeusz.
   Lehajtom a fejemet. Benne is megbíztam, és végül elárult. Teljesen összetört. Testileg és lelkileg is egyaránt. Nem bírnám elviselni, ha Tadeusz is ezt tenné velem. Többet már nem tudok elviselni.
     A fiú közben kinyitja a könyvét, és halkan elkezd olvasni. Nem arra figyelek, hogy mit olvas, hanem ahogyan. A hangját hallgatom.
Talán órákat olvashat így, amikor abbahagyja. Valahogy megváltozik.
-Aysa kisasszony szép napot!-kiáltja Ihail messziről. Tadeusz morog magában valamit. Futás zaja hallatszik, majd lihegve megáll előttem a fiú, amitől összerezzenek. -Ezt a kisasszonynak hoztam.
     Azzal a kezembe ad egy csokor világot. Óvatosan megszagolom. Egy csokor vadkamilla. Szinte elmosolyodom.
-Köszönöm-suttogom magam elé semleges hangon. Nem. Nem akarom hogy kedves legyen velem.
-Szóljon ha bármire szüksége lenne-mondja vidáman. Ridegen bólintok, mire elsétál Ihail.
-Ő volt az?-kérdi jéghideg hangon Tadeusz. Megrázom a fejemet.
Miért akar minden áron az életmbe avatkozni? Miért nem tud tőlem távol maradni? Hirtelen betölti az elmémet az ő illatának az emléke. Felfordul az üres gyomrom, és felpattanok.
-Felmegyek a szobámba-közlöm. A hangomban próbálom elnyomni a pánikot és félelmet. Tadeusz is feláll, és bemegyünk.
A szobáinknál megállít, és maga felé fordít.
-Ha bármi baj lenne, csak kiálts, és énn azonnal itt leszek. Rendben?
Kelletlenül bólintok, majd a vadkamillacsokrot szorongatva bemegyek a szobámba. Eindulok ágy felé.
-Ne kiálts-suttogja a fülembe, miután a számra tapasztotta a kezét.
Betölti az orromat a bűze. Nem akarom. Nem... Kiejtem a kezemből a vadkamillát. Némán susogva hullanak le a virágok a padlóra.
    Elkezdi letépni rólam a ruhámat, amikor hirtelen kivágódik az ajtó. A rémülettől eszeveszettül dobogni kezd a szívem. Most végem.
-Te féreg!-ordítja Tadeusz, és felém fut. Összerándul a gyomrom, de ahelyett hogy engem találna el az ütésével, a mögöttem álló férfi nyakába vágja az öklét.
   Éles sípoló hang hagyja el a száját, és elenged. A földre rogyok. Tadeusz mellém térdel, és félmeztelen testemre egy takarót térít, majd feláll.
-Menekülj-suttogom neki, de már késő.
    A nagybátyám neki ugrik.