A Róka átka {Bejezett}

16.

Tadeusz

   Elindulok arra, amerre Aysa zokogását hallom. Lassan kerülgetem a Hold fénye által megvilágított ezüstös kérgű fenyőfákat, miközben próbálom kizárni az elmémből a mellkasomban lévő, egyre elviselhetetlenebb fájdalmat.
   A közelben farkasok vonyítanak fel. Az éles hang visszhangot verve ismétlődik még újra és újra, míg el nem hallgat fokozatosan. A sötét, Hold által megvilágítatlan ágakon egy bagoly huhog fel vészjóslóan, amitől megborzongok ugyan, de tovább folytatom az utamat.
    Ahogy sűrűsödik az erdő, egyre jobban nem látok. Az egyik kezemet a mellkasomra szorítom, mintegy kényszercselekmény gyanánt, a másikat pedig tapogatózva nyújtom ki magam elé. Minden egyes lépésemnél finoman megreccsennek a fenyőtűk a talpam alatt.
    Megállok. Nem hallok mást, csak a hangos zihálásomat. Próbálom visszafojtani a lélegzetemet, de a mellkasomban lévő fájdalom nem engedi. Azonban percek elteltével ismét meghallom a hangot, ami miatt eljutottam idáig.
    A zokogás időközben csak lágy sírássá szelídül. Óvatosan lépkedek a száraz tüskéken. Egy erőtlen hang hasít az éjszaka csendjébe.
-Ki van ott?-Aysa hangja nem több suttogásnál.
    Kilépek a bokrok takarásából, mire meglátom a földön ülő lányt, amint a Hold lágyan ezüst színűre festi a vörös haját, és az arca egyik felét. Hihetetlenül gyönyörű. Felém fordítja könnyáztatta arcát, és élettelen tekintetével néz rám.
    Odalépek hozzá, és leülök mellé. Először el akar húzódni, de átkarolom, és magamhoz húzom. Hagyja magát, majd egy mélyet sóhajt, és a vállamnak dönti a homlokát. Mélyen magamba szívom az illatát.
-Mi a baj?-kérdem. A mellkasomba ismét fájdalom nyilall, de próbálok róla tudomást se venni. Nem akarom megtörni a pillanat varázsát.
-Semmi.-Aysa megrázza a fejét.
    Haja csillog a holdfényben, ami miatt elakad egy pillanatig a lélegzetem. Végül magamhoz térek, és megfogom gyengéden az állát, és magam felé fordítom.
-Nincs olyan, hogy semmi-suttogom.
    Belenézek rezzenéstelen, mégis ragyogó szemeibe, melyeknek a szivárványhártyája, a tűlevelek között lopva átszökő ezüstöt fény hatására gyöngyház színben pompázik. Az arcunkat szinte csak centik választják el egymástól. Az arcomon érzem a leheletét.
    Ahol a lány bőréhez ér a kezem, szinte perzsel. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen. Értetlenül megrázza Aysa a fejét, majd nyel egyet.
-Rengeteg titkom van még... És nem szeretném, hogy még jobban megsérülj.-Hangja elakad, és végig simít a jobb kezemen, ami alatt, még a kötés ellenére is, érződnek a karmolásoktól származó hegek. Az érintésétől megborzongok.
-Én viszont szeretném, ha melletted maradhatnék-az én hangom is elakad. Aysa lehunyja erre a szemeit, és lassan fújja ki a levegőt. Arcán számtalan érzelem fut át, amiket a holdfény mind kikísértetiessé tesz.
-Miért?-suttogja. Nem tudom megállapítani, hogy ezt szomorúan, vagy fájdalmasan kérdi.-Miért akarsz ennyire velem maradni? Hisz én egy szörny vagyok, és...
    Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot. Közelebb hajtom a fejemet, és evvel megszakítom a köztünk lévő távolságot véglegesen. Aysa meglepődik először, de utána visszacsókol.
   Körülöttünk némán figyeli az erdő a két fiatalt, akit kivetett maguk közül a társadalom. Az egyiket azért, mert róka, a másik pedig nem tud átváltozni.
   Elhúzódik tőlem Aysa, mire egy különös, mégis békés érzés lesz úrrá rajtam. Szorosan átölel, és a nyakamba fúrja a fejét. Nem bírom magamba tartani a fájdalmas nyögést.
-Fáj?-húzódik távolabb a lány, és az arca gondterhelté válik.
-Nem-felelem, és visszahúzom magamhoz.
    Lehunyom a szememet, és hallgatom, ahogy Aysa veszi a levegőt. Lehelete melegen borzolja a nyakamat.
-Tadeusz?-szólal meg percek elteltével Aysa, de nem veszi el a fejét.
-Mi a baj?-kérdem aggódva. Félek, hogy mindjárt itt hagy a lány.
-Semmi...-mondja, de a hangja nem erről árulkodik. Gyengéden eltolom magamtól, és a két kezem közé fogom az arcát.
   Bőre puha, egyedül a bal arcfelét átszelő hatalmas hegnél érdes a bőre. Óvatosan végig húzom a tenyeremet a hegen, mire megborzong, de nem húzza el a fejét. Tétován felemeli erre a kezét, és az arcomra helyezi ő is.
   Meleg tenyere jólesően hat az arcomnak. Ráteszem a kezemet a kezére.
-Tadeusz, elmesélnéd, hogy hogyan nézel ki?-kérdi félve. Egy pillanatig elakad a lélegzetem, mire Aysa elvörösödik, és elrántja a kezét.
    Utána kapok, és visszahúzom a kezét az arcomra. A lányra emelem a tekintetemet, aki jól láthatóan reszket. Csak most eszmélek fel arra, hogy milyen hideg is van valójában. Mielőtt bármit is mondanék a lánynak, közelebb húzom magamhoz, és őt is betakarom a köpenyemmel.
-Hol kezdjem?-kérdem én is tétován. Zavarban vagyok, ugyanúgy, ahogy az imént Aysa volt.
-Milyen színű a szemed?-kérdi, mire habozok.
-Zöld. Olyan szinte van, mint a friss fűnek.-Aysa erre bólint egy aprót.
-A fű színére még emlékszem.-Ezen meglepődőm.
-Aysa, mikor vakultál meg?-kérdem,  mire sóhajt egy mélyet.
-Amikor öt éves voltam.-Nem mond többet, és én nem erőltetem. Majd beszél róla ha akar.
-A köpenyem is fűzöld színű.