A Róka átka {Bejezett}

21.

Aysa
    Egy kar súrolja a kezemet, majd védelmezőn körém fonódik. Az érintés felidéz bennem egy olyan emléket, amit ezidáig próbáltam minél jobban elnyomni magamban.     Elfog a hányinger, és az önutálat, ahogy Arvidra gondolok.   
   Legszívesebben sikítanék, de ehelyett szorosan összezárom a számat, és a kezeimet a fülemre szorítom. Csak percek múltával sikerül erőt vennem magamon.
    Leengedem magam mellé a kezeimet, mire a hangok szinte egységesen vágnak mellbe.
Körülöttünk egyre több, morgó állat gyülekezik, mígnem már nem tudom megkülönböztetni egymástól a hangokat, és azok gazdáikat.
   - Minden rendben lesz-suttogja Alain, azonban hangjában érződik, hogy ezt ellenkezőképp gondolja. Nagyot nyelek.
    Valójában nekem nem ezzel, a szorult helyzetnek tűnő valamivel van bajom. Hanem Alain érintésével, és azzal amilyen emléket felidézett bennem. Egyszerűen nem akarom hogy bárki is hozzám érjen. Eddig, amíg Tadeusszal voltam, ezt az érzés sikerült teljesen elnyomnom. De most, hogy nincs többé, egyre sebezhetőbbnek érzem magam. És egyre elveszettebbnek. Ezek az érzések pedig mind az elmúlt időszak fájdalmait idézi fel bennem.
    Hangosan morognak körülöttem a nagymacskák, azonban nem félek. A bennem lakó Kirito tudja, hogy semmi bajom se eshet. Némiképp sikerül lenyugodnom azzal, ahogy magam elé képzelem a róka alakját. Hangosan reccsennek az ágak, ahogy közelebb lépked az a támadó, aki az előbb közölte velünk, hogy meg fogunk halni.
   - Most még elmenekülhetsz - hangja rekedtesen hasít bele az éjszakába. - Csak add át az összes pénzed - majd egy pillanatnyi gondolkozási idő után hozzáteszi -, a lányt is. Jól elszórakozunk majd vele.
   A nagymacskák nevetéshez hasonló nyávogó hangot hallatnak. Alain szorosabban fonja körém a kezeit, mire én csak még mocskosabbnak érzem magam.
    - Most menjetek innen, amíg még megtehetitek! - hangja hideg nyugalmat áraszt, amitől megborzongok. Örülök, hogy nem ellenem van Alain.
    - Ugyan mennyi esélyed van ellenünk? Mi heten vagyunk, ti meg ketten. Vagy, ahogy a vöröskét elnézegetem, talán egyedül... Mivé tudsz átváltozni? Maximum bagollyá. De az is sok...
    Ismét hangosan felnevetnek a macskák, mire dühösen szorítom össze a kezemet. Ennyire gyengének néznek? De talán meg is van az okuk hogy ezt hinni rólam. Amennyire össze tudtam rakni a részleteket, kora hajnal lehet. Nem láthatnak túl sokat, talán csak azt, hogy itt áll egy reszkető lány...
    Hirtelen és hangos reccsenéssel változik át mellettem Alain. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, hogy végre elengedett. Azonban túlontúl ismerős morgásba kezd, ami nem segít az előbbi rám törő emlékek elfelejtésében. Ő is tigris lenne?
    Gondolkodásomat egy tompa puffanás zavarja meg, majd egy dühös sziszegés. Próbálom kivenni az eseményeket, de elég nehéz bármit is megtudni. Valahol a közelben ijedt rikácsolás közepette röppen fel egy madár. Egy tompa hang súg az elmémbe. Öld meg őket - súgja Kirito mosollyal a hangjában. Erőtlenül megrázom a fejemet. Nem akarok megint ölni. Mert ha átváltozom, akkor megint csak bajt hozok. Alainra, és magamra is.
    - Fuss Aysa... Menekülj... - nyögi alig hallhatóan Alain. Összeszorul a mellkasom ahogy megérzem a levegőben terjengő súlyos, fémes vérszagot.
    Tennem kell valamit, különben meghal a férfi. Leeresztem magam mellé a kezeimet. Az égbolt tompán, messziről feldördül, mire egy pillanatra elhallgat a zajos táj. Ez az egyszerű jelenség elég ahhoz hogy döntsek. Megmentem Alaint, még ha ezzel őt is magam ellen fordítom, ahogy korábban Tadeuszt is.
    - Fejezzétek be! - Előre lépek egyet, mire nekiütközök valami puhának, de nem foglalkozom vele.
    - Kicsi lány, jobb lesz ha te ebből kimaradsz! Amúgy is mit tudsz ellenünk tenni? - nevet fel hangosan a vezérük. A macskák is kiadják a furcsa nevető hangjukat.
    - Megöllek benneteket - közlöm jéghideg nyugalommal. A jobb kezemet hirtelen valami súrolja.
    - Ne csináld ezt Aysa... - hörgi Alain, de csak kitépem a kezemet a kezéből. Egy könnycsepp gurul végig az arcomon.
   - Sajnálom hogy meg fogsz most gyűlölni. - Hangom nem több, mint puszta suttogás. Talán még a földön fekvő férfi se halotta meg.
    Hangos és fájdalmas reccsenés közepette veszem fel Kirito alakját. A róka jólesően nyújtja ki a lábait, de nem hagyok neki időt a mozdulat befejezésére, mert eltűnök a harc színteréről. Ahogy az üres világban lebegek, valami furcsa érzés kap el.     Hasonló az előző rosszulléteimhez, de valahogy most mintha gyengébb lenne. Kirito eltorzult képe jelenik meg előttem.
    - Valami nem stimmel. - vicsorogja dühösen, mire megremegek.
   - Hogy érted ezt?
    - Nem tudom - hangja szinte csöpög a tehetetlen dühtől. Tétován kinyújtom a kezem. Kirito hófehér bundája lágyam simul a kezemnek. Fájdalmasan hasít belém a gondolat, miszerint túlságosan jó ez az üres világ számomra. Annyira békés...
    - Nem maradhatsz ezen a helyen! - vakkantja a róka, és szinte erővel tép ki a kellemes ürességből.
Még abban a pillanatban visszatérek a saját borzasztó világomba, ahol minden ugyanolyan, mint amikor eltűntem. Mintha csak miden megdermedt volna arra az időre, amíg én a másik, üres helyen voltam.
    Az elmémbe ezer meg ezer szag vegyül egyszerre. A közelgő vihar mágnesessége, az erdő összes lakójának egyvelege, a nagymacskák - immáron sikerül beazonosítanom, hogy mind egy szálig pumák, Alain fémes vére... Szinte mindent képes vagyok látni, még ha vak is vagyok.
     Ahogy ott állok, karmaim a puha, fahánccsal kiszórt útba vésődnek, bundámba bele-bele kap a vihart ígérő szellő, lassan egy új szag tölti meg az elmémet. A színtiszta félelem szaga.
    - Mi... mi vagy te?! - ordítja kétségbeesetten a férfi, aki egyszer sem változott át.
     - A legrosszabb rémálmod. - A hangom, Kirito hangja, baljósan siklik tova a széllel. Ismét gyilkolni fogok.

Tadeusz
    Megdermedve figyelem a félvakon dűlöngélő jaguárt. A száraz deszkapadlókon lévő véres tollcsomóra pillantok, majd ismét a testvéremre. Hirtelen élesen felmordul az állat, és egy sárga-fekete villanás keretében felém veti magát, azonban a szeme hiánya miatt elvéti az irányt, így egyenesen a mellettem lévő falnak ugrik neki.
     Egy különös gondolat keretében az asztalhoz rohanok, és felmarkolom a köteg papírt. A lépcső felé pillantok, azonban a jaguár elállja az utamat. A törött üvegtáblák között hangosan besüvítő szél emlékeztet a másik kijáratra is.
     Oda rohanok, és próbálom kitörni az üveget, azonban fájdalmasan mar bele a kezembe az éles, törött szélű anyag. Fájdalmasan felszisszenek, azonban mögöttem hangosan felmorog Darek, ami miatt, nem törődve a fájdalommal, egyszerűen kivetem magam az ablakon.
     Tompa puffanás keretében landolok a sáros kövezeten. Nem zuhantam sokat, azonban a mellkasom egyenesen lángolni kezd. Szaggatott kiáltás szakad ki a torkomból, de ez is hatalmas fájdalmat okoz.
     Az ablak felé fordítom a fejemet, de nem látom sehol se a jaguárt, körülöttem pedig egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, ezért nehézkesen felállok. A bal kezemben a papírokat szorongatva - amik már most eléggé átáztak - a jobbal meg utat török az emberek sűrűjében.
     Kis idő elteltével tompul a mellkasomban lévő fájdalom, így a futásra is képes vagyok már. Fél óra alatt kinn vagyok a városból, azonban alig teszek meg pár lépést, hatalmasat kordul a gyomrom. Már jó ideje nem ettem, és most émelyegni kezdek.      Lelassítok, majd letérek az útról és az erdőbe indulok.
     Órákig menetelek megállás nélkül a fák között - közben többször is átvágok apró folyókon, és igyekszem minél kevesebb szagnyomot magam után hagyni - azonban az eső nem akar alább hagyni. A papírokat a köpenyem alá dugtam, de még nem néztem meg. Azonban sejtem hogy mit is tartalmazhat.
     A közelben vészjóslóan felhuhog egy bagoly, mire megrezzenek. A madárról eszembe jut az az állat, ami reggel megmentett Darektől. Valami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban. Senki sem képes állat alakjában beszélni.
     Azonban a szavai még jobban aggasztanak. Meg kell keresnem Kiritót, mert nagy bajban van. De ha a rókával van valami, akkor Aysával is.   Nem tudom mit tegyek. Hiszen nem vagyok képes megvédeni.
    Felidézem magamban a lány arcát. A vöröslő haját, és a szürke szemeit. Az arcát átszelő halovány, mégis félelmetesen valós heget. A mosolyát.   A lelki erejét. A hiánya, és a tehetetlenség szinte összeroppant.     Meg kell találnom. Ha nem is vagyok képes megvédeni, akkor is vele kell lennem. Mert szeretem őt.
    A felismerés szinte a fájó mellkasomba vág. Szeretem Aysát. Talán már a legelső pillanattól kezdve. Összeszorítom az öklömet. Megtalállak. Bármi áron.

   Rögtönzött szállásom alá bújva hallgatom a kopogó esőt. Kezeimet a kis tüzem fölé tartom, ami csak kevéske meleget ad számomra. Az elmúlt órában sikerült fognom két nyulat, és találtam pár olyan fát, amit nem áztatott el teljesen az eső. Tüzet is - egy kisebb csoda folytán - sikerült csiholnom, amin meg tudtam sütni a nyulakat.
    Így most teli gyomorral, kezd elnyomni az álom. Szinte pillanatok alatt lecsukódnak a szemeim, és elalszok.
    Álmomban azon az estén vagyok, amikor Aysa megmutatta nekem Kiritot. A hatalmas fehér róka érzéketlen szemeibem tengernyi  szomorúság ült. Szinte egy segélykiáltás volt a részéről. Aztán megszólalt Aysa...
     Hatalmas lendülettel ülök fel, amibe belesajdul a mellkasom. Azonban most nem foglalkozom vele. A felismerés szinte égeti a testem.
    - Kirito egy szellem, aki képes beszélni átváltozva is. Akkor az a madár is...
    - Egy szellem - fejezi be helyettem valaki a mondatot.
   Ijedten pattanok fel a helyemről, és előkapok egy tőrt. Idegesen kémlelek körbe, de nem látok más élőlényt rajtam, és az egyik fán lévő galambon kívül.
   - Ki van itt? - kérdem idegesen. De nem kapok választ. Az égre pillantok, ami csak nyomokban látszik a mindent eltakaró zöld lombkorona miatt. Az eső elállhatott már egy ideje, mert az ég tisztán ragyog.
Ismét körbe kémlelek, de senkit se látok. Talán csak a képzeletem játszott velem az imént.
    - Itt vagyok. A fán. - szól ismét az előbbi hang, ezzel bebizonyítva azt, hogy nem képzelődtem.
A kellemes, mégis távoli női hang egyenesen abból a galambból jön, ami a fán ülve, kíváncsian félrebillentett fejjel figyel engem. Elképedve meredek a madárra.
    - Te... Te vagy az a bagoly, aki megmentett? - kérdem tőle.
A galamb csak bólint egyet, de nem szól semmit se. Dühösen szorítom meg a kezemben tartott tőrt.
    - Azt mondtad mentsem meg Kiritót. Akkor vezess el hozzá. Mert meg kell találnom Aysát...
   - Nem. - A madár szavai kegyetlenül csendülnek fel. Elképedve nézek rá. - Bizonyítsd be, hogy méltó vagy...
    Nem sikerül befejeznie a mondatot, ugyanis hátulról, egy villanás kíséretében, megjelenik egy jaguár foltos pofája, és egyszerűen kettéharapja a madarat.