A Róka átka {Bejezett}

19.

Aysa
    Mit tegyek? Már percek, de az is lehet, hogy órák óta állok megdermedve. A szégyen és az elveszettség érzése kavarog a lelkemben. Ha van még egyáltalán.
    Némán futkos körülöttem a hűvös szellő, majd hirtelen elered az eső. Kellemesnek nem nevezhetően mar belém a hideg víz. Még az ég is zokog miattam...
    Megrázom a fejemet. Próbálom kiűzni az elméből a hamis remény utolsó foszlányait. Nem kellett volna sohasem megbíznom Tadeuszban. Akkor megkíméltem volna mind a kettőnket ettől a helyzettől.
    A gondolataimat egy furcsa kavargó érzés, szakítja meg. A hasamra helyezem a kezeimet, hátha segít. Kétrét görnyedve adom ki magamból a kevéske reggelimet, amit még út közben ettem meg Tadeusszal. Az eső szinte rögtön elmos mindent.
   Reszketve egyenesedem ki. Óvatosan, lépésről lépésre haladok előre. Csak most, hogy nagy valószínűleg örökre eltaszítottam magam mellől Tadeuszt, jöttem rá hogy mit is jelentett számomra a fiú. Ő adta meg nekem azt, amire mindig is vágytam. Ő volt a védelmezőm. Ő volt a szemem. Talán még a szerelmem is.
   Ezek a gondolatok visszhangoznak a fülemben, miközben összezsugorodnak a csontjaim, és bundát növesztek.
    Halkan loccsannak a mancsaim az esővízben, miközben vakon előre rohanok az utcákon. Halványan érzékelem, ahogy egy egy kósza élőlény meglepetten szisszen fel, de nem foglalkozom velük.
    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy célom van. Nem tudom hova futok. Egyedül azt tudom, hogy meg kell keresnem Gerseyt. Akárhol is legyen. Ő... Nem tudom mit fog csinálni. Talán választ adhat a kérdéseimre.
    Szuszogva torpanok meg. Nem szoktam ilyen hamar kifáradni. Akkor most mi lehet a baj? Lehajtott fejjel hallgatózom. Körülöttem ütemesen csapódik az utcaköveknek az eső. Hallkan, szinte alig halhatóan felbőg a távolban egy szarvas.
     Nem érzek más szagot, csak a esőét.  Hirtelen egy terv ölt bennem testet. Azt mondta Gersey, hogy a csillagoknál keressem őt. Akkor felkeresem az összes csillaggal kezdődő helyet, és körbe kérdezősködőm mindegyikben. Hosszú és nehézkes folyamat lesz... De... Megteszem.
    Fájdalmasan veszem fel Kirito alakját. Az érzékszerveim még jobban kiélesednek. Az esőn túl is megelevenedik a város. Szagok sokasága tölti meg az elmémet. És ez undort kelt bennem. Prüszkölve rázom meg a fejemet.
   Viszont hiába is keresem, nem érzem meg azt az erdőre emlékeztető illatot. Talán jobb is így....
   Tehetetlenül belevágom a mancsomat a földbe, mire a körmeim mélyen belefúródnak. De nem érdekel. Semmi sem érdekel. Csak Ő érdekelt, de most elhagyott. Örökre. És ez csak is az én hibám.
-Mi a...-hallok egy meglepett rekedt hangot.
   A félelem szaga kezd elterjengeni a levegőben, de nem foglalkozom vele. Fülsértően hallom, ahogy az idegen férfi szíve szabálytalanul zakatol. Gyilkos vágy támad bennem, de elnyomom. Nem akarok ma már többet gyilkolni.
   Kirito, vigyél kérlek a legközelebbi csillaggal kezdődő helyre...-szólok a rókának, aki erre megjelenik a lelki szemeim előtt.  Fehér bundás pofájával rám vigyorog, majd érzem, ahogy átveszi a testem, a teste, felett az uralmat, és elrugaszkodik a földtől.
    Még az utolsó pillanatban összezárom szorosan a szememet. Biztos hogy ezt akarom? Itt hagyni az egyetlen embert, akiben jelenleg megbízok? Még akkor is, ha ő meggyűlölt...
   Nincs idő további gondolatokra. Kirito szinte a kegyetlenséggel határos módon elszakít az éréseimtől, és egyszerűen átlépteti a testemet, egy másik világba. Egy világba ami nem a miénk.
   Tétován engedi el Kirito a testemet, és így csak fokozatosan nyerem vissza az irányítást. Beleszagolok a levegőbe. Csípős és hideg a levegő. Szinte megborzongok, de nem mozdulok.
Mi ez a hely?
   Minden olyan más. Nincsnek hangok. Nincsen itt semmi se. Csak én  és Kirito. Alig hogy ezt végig gondolom, egy dermesztő hang suhan végig súlyosan az ismeretlen helyen.
-Jó újra látni téged, Kirito-köszönti a rókát a hang. Magasan felettem csattanás hallatszódik, majd közvetlenül előttem leesik valami.
-Rég láttalak Derest.-Kirito hangja hagyja el a számat. Próbálok ellene tiltakozni, de nem tudok mit tenni.
-Van egy olyan érzésem, hogy nem azért vagy itt, mert beadtad a derekadat.
- Te idéztél ide-morogja vérfagyasztóan Kirito, de a Derest nevű alak csak jóízűen felkacag.-Mit akarsz tőlem?
-Nem mit, hanem kit-hallgat el hirtelen Derest.-Ellünk harcolsz, közben egy lány testében élsz? Nem vagy kicsit képmutató?
-Ehhez neked semmi közöd...-morogja ugyanúgy Kirito. Semmit se értek az egészből.
-És ott van még Seth is. Ő is ugyanilyen. Csak azt nem értem, hogy miért kell nektek ez a fölösleges harc...
-Hagyd őt Derest. Kérlek...-hangzik fel egy újabb hang. Sokkal lágyabb mint Derest hangja.
-Megjelent a jómadár is. Remélem te nem akarsz olyan lenni Viseria, mint Kirito-kacag fel gúnyosan Derest, amitől szinte megfagy az amúgy is hideg levegő.
     Halk suhogó hang keletkezik, majd megérzem Viseria illatát. Nem hasonlít semmire sem, azonban valami megmozdul bennem. Halvány emlékek idéződnek fel bennem. Vagyis ezek nem az én emlékeim. Ezek a róka emlékei.
    Elhalványul hirtelen minden, és újra a világomban találom magamat. Körülöttem az erdő eleven hangjai, és a kellemes hajnali szellő fújdogál.
-Mi volt ez?-kérdem Kiritotól.
-Sajnálom. Ezt nem kellett volna átélned...-hirtelen elhallgat, majd témát vált.-Ez itt Csillaghegybe vezető út.