A Róka átka {Bejezett}

28

Tadeusz
Besötétedik, mire megtalálom a Szürke Kígyót. Egész úton minden kis neszre felkapom a fejem, így szinte már futólépésben haladok. A fogadóba szinte beesek. A bent ülő emberek mind rámnéznek üres szemeikkel. Hatalmasat nyelek, majd tovább iramodok a szobám felé.
  Nem tervezek szólni Pléneának az egészről. Egyrészt a szégyen miatt, hiszen egyenesen belesétáltam a karmaikba. Másrészről gyenge voltam. Esélyem se volt Hanibal és Danala ellen. Sőt, ha a félember igazat mondott, akkor átvághatta volna egyszerűen a torkom. Még csak észre sem vettem volna.
  Hirtelen lesz úrrá rajtam a düh, és becsapom a szoba ajtaját. Azonban elővigyázatosságból elé tolok egy nehéz ládát. Ennek a tetejére helyezem a kést, amit Hanibaltól kaparintottam meg. Az ablakkal nem tudok mit kezdeni, ezért csak becsukom. Ezek után állok neki megkeresni a Démonölőt.
  Az ágy alá becsúszva találom meg a fegyvert. Óvatosan kihúzom onnan, majd megnyugodva engedem ki a levegőt. Leülök a döngölt földre, az ablakkal szemben. Hátamat az ágynak vetem. A Démonölőt kihúzom hüvelyéből, majd óvatosan simogatni kezdem a mintákat a gyér fényben. Fél szemmel azonban az ablakot lesem.
  Kaparászásra riadok fel. Nyomban felpattanok, harcra és tettre készen, keresni kezdem a zaj forrását. Az ablak túloldalálról jön. Hajnal lehet, ugyanis rózsaszínes fényben körvonalazódnak ki a tárgyak, de nem látok semmit se ennek ellenére. Óvatosan araszolok az ablakhoz, majd kinézek rajta. Arra számítok, hogy valamelyik Hópárduc ugrik be az üvegen keresztül, hogy végezzen velem. Azonban nem látok kint semmit se, mire megkönnyebbülök. Már éppen készülök visszaülni az eddigi helyemre, amikor megismétlődik a kaparászás.
  Erősebben fogom a Démonölőt a jobb kezembe, majd ballal az ablak reteszéhes nyúlok. Óvatosan elcsúsztatom a zárat, majd szélesre tárom az ablakot. Az óvatosság kedvéért hátrébb lépek egyet. Jól teszem, ugyanis a következő pillanatban egy apró és fekete valami száguld be az ablakon keresztül. Meglepődök, ugyanis ahelyett hogy a földre esne, körözni kezd. Pár kör után meglát engem, és csivitelő hang keretében bújik a nyakamhoz.
  - Viseria? - kérdem, de a hangomra a madár csak fütyül egyet.
Hamar rájövök, hogy a madár - egy rigó -, nem ember, ugyanis egyetlen alakváltó sem ér önszántából. ismeretlen emberekhez. A rigó abbahagyja a dörgölőzést, majd rövid fészkelődést követően elhelyezkedik a vállamon.
  - Ma jólvan kismadár, most szépen kiraklak - fejtem le a fekete színű rigót a vállamról. Az állat haragosan kezd el csipogni, apró szárnyaival vadul csapkod, de én kidobon az ablakon.
  Azonban mielőtt becsuknám az ablakot, visszaröpül a rigó, és ismét a vállamra helyezkedik. Még kétszer kidobom az udvarra a madarat, de ő mindig visszarepül,  így sóhajtva csukom be az ablakot. A rigó boldogan csipog fel, mire én csak megforgatom a szemeim. Visszaülök korábbi helyemre, kezemben a Démonölővel.
  - Ha csakugyan madárszelídítő, vagy mi vagyok, nem nekem kéne befogni téged? - simogatom meg a madár csillogó hátát. A rigó felcsicsereg válaszként, de én nem értem. - Ehelyett te egyenesen berepülsz hozzám...
  A napfelkelte gyorsan eljön. Nem alszok vissza, inkább a madárral szórakoztatom el magam. Hamar kiderül számomra, hogy a rigó teljesíti az összes kérésemet - amennyire ereje engedi. Ekképpen egy szalmából épített várat, és egy szöszökből font koronát helyezek az ablakpárkányra, mielőtt elhagynám a szobát.
  - Mégis mi az az izé a válladon? - kérdi sziszegve mögülem Plénea. A rigó is hasonlóképpen reagál a nőre, igaz ő nem sziszeg. Nyugodtan bezárom az ajtót, majd megfordulok. - Úgy nézel ki, mintha megvertek volna.
- Egy rigó. Hajnalban találtam. Jobban mondva ő jött a szobámba. És neked is jó reggelt Plénea. Te is jól festesz Próbálom terelni a témát. Nem akarom, hogy a kígyónő tudjon a Hópárducról. Azonban tényleg igazat mondtam. A nő halovány, üde színekbe öltözött. Bőre sem tűnik annyira zöldnek, mint általában.
  - Ezt még megbeszéljük. De nem jöhetsz így Seolnekhez. Kezdj valamit magaddal - elhúzza a száját a nő. Segítek neki felemelni a ládáját, de az sokkalta könnyebbnek tűnik, mint álltalában.
  - Nincsen másik ruhám - felelem, miközben a ládával a kezemben kikerülök egy láthatóan részeg férfit. Amikor a pulthoz érünk, Plénea kiveszi a kezemből a kulcsomat, majd a sajátjával együtt a pultnál álló, teltebb nőnek dobja.
  - Nyisd ki a ládát - int Plénea a ládára, amikor már kint állunk a fogadó istállójában. Szégyen kíváncsian rugdoss patáival a koszos szalmát. Felhúzom a szemöldököm, de némán engedelmeskedem. Felpattintom a zárat. Fegyverekre számítok - mindig fegyverek vannak ebben a ládában -, de meglepődök a tartalmán.
  - Mi ez Plénea? - kérdem, és a nőre nézek.
  - Ez egy ruha neked - mosolyog rám. Azonban most az egyszer nem gúnyosan vagy bántóan. Szín tisztán csak örül.
  Óvatosan a kezembe fogom az anyagot. Apró, fogazott pikkely-lemezekből álló páncélzat. Annyira ki van fényesítve, hogy az istállóba betévedő kósza napsugarak is vakítóan csillannak meg rajta. Finoman kiemelem. Találok még egy-egy pár, lehelet-könnyű bőrcsizmát és kesztyűt, és egy palástot. Visszarakok mindent a ládába, és a palástot veszem a kezembe. Az összes közül ez a legsúlyosabb ruhadarab. Csontfehér anyagból szőtték lehelet-finomra. Ezen az anyagon nem tükröződött a fény, sokkalta inkább olyan volt, mintha magába szívná a fényt. A palástot külsejét kisebb-nagyobb tollak borítják, de olyan szilárdsággal, mintha beleszőtték volna az anyagba. A tollak színe a sárga és fehér között mozog.
  Az eddig a vállamon ücsörgő rigó most a láda szélére röppen, és kíváncsian kezdi el csipkedi a tollakat. Szerencsére a tollak erősebbek mint a madár, így az állat csalódottan telepszik vissza a helyére.
  - Ezek egy vagyonba kerülhettek - óvatosan összehajtom a palástot, és a páncél tetejére rakom.
  - Pontosan. De most öltözz! - parancsol rám, de én nem mozdulok. Összeáll a kép. A ruhákat a ládában lévő fegyverekkel fizette ki.
  - De hogy fogjuk megtalálni a Kígyó Istent, ha nincsenek meg a fegyverek? - kérdem.
  - Látom mindent el kell magyarázni neked fiú - sóhajt lemondóan Plénea. Hosszú, barna haját, ami most szabadon omlik alá, hátradobja, és Szégyenhez lép. Gyengéden kezdi el simogatni a ló oldalát. - Az éjjel megláttam a Kígyó Istent. Tudom hol lakik, így már nem volt szükségem a fegyverekre. Ott akkor, amikor megláttam Őt az üvegkastélyában, Ő is meglátott engem. Azt mondta: dobd el fegyvereid, és gyere hozzám. Volt ott még valami hatalmas rókaszörny két kisebb farkassal is, aki erre rámordult az Istenemre, és közölte velem, hogy kezdhették jobb dolgot is velük, mintsem hogy a folyóba szórom őket. Szóval úgy gondoltam, veszek belőle új ruhákat e helyett a szakadt gönc helyett.
  Plénea elhallgat, és várja a válaszom. Azon nem akadok fent, hogy hogyan tudta egy éjszaka alatt beszerezni ezt a sok mindent. Sokkalta az állítólagos rókaszörny fogott meg. Aysa lenne? De ha Ássa ott van a Kígyó Istennél, akkor léteznie kell. Vajon hogy találhatta meg őt? És mik lehetnek azok a farkasok? Nem hallottam sohasem farkas-alakváltókról.
  Megrázom a fejem, mire a kígyónő kérdőn felvonja a szemöldökét, de nem kérdez semmit se. Egy szegénynek látszó férfi baktat be az istállóba, és kiköti vézna, fekete kancáját. Az állat nem szívesen megy gazdájával.
  A farkasok talán mást jelenthetnek. Valami szimbólumok esetleg. Bár... Minden lehetséges. Mint Plénea Kígyó Istene és a félember Danala.
  Végül bólintok egyet, és újra kiveszem a ruhadarabokat. Ott helyben átöltözöm. Eleinte nagynak tűnik a páncél, de ahogy rám kerül, szinte körülölel. Olyannyira visszaveri a napsugarakat, hogy Pléneának a szeme elé kell tennie a kezét. Magamra öltöm a palástot is, mire rögtön a vállamra telepszik a rigó is. A palást nyomban elszívja a napfényt, és így már nem ragyogok úgy, mint egy világítótorony. Egy kis halvány derengés azért megmarad még. Régi kardhüvelyemet derekamra kötöm. Körbe fordulok próbaképpen egyszer, majd kirántom a Démonölőt.
  - Nem ilyen harcra tervezték ezt a ruhát - felelem csalódottan. Nem tudok elég gyorsan mozogni benne. A karomat is lefogja a palást.
  - Mert nem is közelharcra tervezték. Nem is illik hozzád a kard - kérdőn nézek Pléneára.
  - Több mint tíz évig katonáskodtam. Az utóbbi heteket pedig folyamatos gyakorlással töltöttem - fakadok ki. - Már hogyne illene a kezembe a kard?!
  - Nem ezt mondtam. Hajh, az a madár előre megmondta - legyint Plénea, és felkapja az üres ládát. Rárakja Szégyen hátára, majd rögzíti.
  - Milyen madár? - kérdem hirtelen. Remélem nincs köze ennek Viseriához.
  - Egy nőtől vettem a ruhákat.  De olyan furcsa volt. Valahogy olyan... Fecskeszerű volt. Mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne. Mi van?
  A kezeimbe temetem az arcomat. Már megint az a madár.
  - Semmi. Hová megyünk most? - kérdem. Egyértelmű, hogy Plénea tudja hol van a kígyó, és így egyenesen oda mehetünk.
  - Seolnekhoz. A Karom még megvan.
  - De tudod hol van a Kígyó Istened - világítok rá a tényre.
  - Viszont semennyi pénzem sincs. Eladom a Karmot, és veszek egy szekeret, és még egy lovat. Vagy talán át akarod sétálni a fél világot?
  - Nem - húzom el a szám. Azonban legbelül izgatott vagyok. Ha valóban ott van a kígyónál Aysa, akkor hamarosan láthatom.
  - Nem köszönted még meg a ruhád. - Már kint jártunk az utcán, amikor megjegyezte ezt Plénea eléggé sértetten.
  - Nem is tervezem - felelem komor arccal. - Nem akarom, hogy ajándékba add. Visszafizetem.
  Plénea szóra nyitja a száját, de aztán becsukja. Többet nem beszélünk.
  Seolnek hatalmas kastélyban él a város szélén. A város házhoz hasonlóan, ezt is fehér kőből építették. Magas, égbe nyúló tornyaival, és csipkés tornyaival igazán fenséges látványt nyújt. A rigó felcsicsereg, majd elröppen a tornyok felé. Tesz pár kört, majd visszaszáll.
   A kastély kapujánál hamar beengednek minket. Hosszú, végeláthatatlan folyosókon, és hatalmas termeken vágunk át. Sehol sem látok ajtókat, csak boltíves átjárókat. A falakat mindenhol egyöntetűen szürkére festették, ami miatt baljós előérzetem támad.
  Sokat megyünk, mire egy hatalmas, szinte beláthatatlan terembe érünk. A rigó reszketve bújik a nyakamhoz. Plénea is feszülten néz körbe. Nincs más kijárat, csak az, amelyiken bejöttünk. Sehol egy ablak. Berendezési tárgy mindösszesen a középen szomorkodó világos asztal, pár székkel. A falak szürkék, és szinte könyörögnek más színért.
  - Örülök, hogy el tudott jönni. Kígyónő - hangzik fel a hátunk mögül. Plénea nyomban megpördül, de én lassan fordulok csak meg. Egy alacsony, vékony férfi áll velünk szemben.
  Fekete haja van, és mandulavágású, hasonló árnyalatban játszó szeme. Fehéres köntöst visel, és egy magas, jellegtelen arcú testőrszerűség áll a bal válla mögött. A testőrről sugárzik, hogy rénszarvas.
  - Óh, mondhattad volna igazán, hogy  hozol magaddal egy varázslót is, kedvesem - kuncog fel a férfi, és szája elé emeli fekete kesztyűs kezét.
  - Elnézést Seolnek nagyúr, de a fiú csak nem régóta a tanítványom. Úgy gondoltam, nem bánná túlságosan, ha magammal hozom - Plénea hangja szokatlanul mézes-mázos. Seolnek ismét felkuncog, majd az asztalhoz invitál minket. Elhelyezkedünk.
  - Azt hittem, a varázslóknak van valami botuk, vagy milyük... Milyen varázsló vagy fiú? - kérdi érdeklődve a nagyúr. Már tiltakoznék, hogy nem vagyok varázsló, vagy mi, de Plénea megelőz.
  - Mint mondtam, tanítvány még - feleli. Seolnek bólint, mintha ez mindent megmagyarázott volna.
  - Értem. Nos, térjünk is az üzletre. Én rendeltem öntől egy fegyvert. Elhozta? - az alacsony termetű férfi izgatottan dörzsöli össze fekete kesztyűs kezeit.
  - Igen. Azonban már nem titkokba kerülnek.
  - Hanem?
  - Aranyba. Összesen kétezer-ötszázba.
  - Az jó nagy ár pár egyszerű fémdarabért.
  - Maga is tudja, hogy több a fegyver, mint pár egyszerű fémdarab.
  - Igaza van kígyónő, sajnálom. - Seolnek odahajol testőréhez, majd valamit súg a fülébe, mire a férfi feláll, és elmasírozik. Pár perc múlva visszatér, kezében egy súlyos zsák van. - Remélem ez fedezi a költségeket.
A testőr elhelyezi elénk a zsákot. Plénea óvatosan kibontja a száját, és belenéz.  Próbaképpen beletúr, majd találomra kivesz egy aranyérmét. Beleharap, majd elégedetten bólint.
  - Nos, ha elégedett vagy a fizettséggel, lássuk a fegyvert - ismét összedörzsöli Seolnek a kezeit. Plénea bólint nekem, mire én előhalászom a Karmokat. Odanyújtom a becsomagolt fegyvert Seolnek nagyiúrnak. A férfi mandula-szemei izgatottan felcsillannak, majd szinte kimarja a kezemből a Karmokat.
  Szinte letépi a zöld selymet, majd óvatosan kiemeli az széttépett anyagból a fegyvert. A Karmok egy-egy pengéje ártatlanul csillog a félhomályban. Felállunk Pléneával, hogy elinduljunk, de a boltíves bejáratot két őr állja el. 
  - Ugyan, miért sietnek annyira? - kérdi nevetve Seolnek. Hátrafordulok.
   A férfi lassan leveszi kesztyűjét, és előbukkannak ízekkel szabdalt karjai. Magára erősíti a Karmokat, amik igazodva a testéhez, hegyes rovarlábakká alakulnak.
  - Még csak most kezdődik a mulatság - azzal arcához nyúl rovar lábaival, és mint holmi maszkot, lehúzza az arcát. Alatta nagy, kerek döglény-szemek és apró rágók sorakoznak. Az őrök, amikor látják, hogy uruk átváltozik, ők is követik. Pillanatok alatt megtelik a terem egy tucat rénszarvassal.
  Agancsukat kihegyezték. Hallottam már erről. Azonban, ha egy szarvasnak belepiszkálnak az agancsába -  a vadon élő társaikkal szemben -, fájdalmas és visszafordíthatatlan. Sohasem vetik le agancsukat.
  Erőknek felénk veti magát, miközben szárnyai előbuknak köntöse alól. Előrántom a Démonölőt, de igazam volt a ruhával kapcsolatban: nem alkalmas a harcra. Mire támadásra készen állok, addigra Plénea már vicsorogva hárítja a csapásokat egy-egy mérgezett baraw-wal a kezeiben.
  Közben nekem ront egy rénszarvas. Csak centik választják el attól, hogy felnyársaljon hegyes agancsával. Az utolsó pillanatban félreugrom, és a Démonölőt az oldalába szúrom. Nem mély a sebe, de a fegyver belülről kezdi égetni a sebet. Fájdalmasan bőg fel a szarvas, majd élettelenül terül el a szürke kövön. A levegőt pézsmaillat tölti teli. A többi rénszarvas óvatosan kezd el körözni körülöttem. Pár Pléneák köré gyűlik, de nem mozdulnak.
   Felsikít a rigó a vállamon, mire fájdalmasan kapom a fülemhez a kezemet. Közben nekem ront egyszere három szarvas is. A rigó felröppen, és a Démonölőre száll. Alighogy a fegyverhez ér a lába, lángra kap a madár, és szikrázva kezd égni. A szarvasok megállás nélkül trappolnak felém. Biztos vagyok benne, hogy most meghalok. Esélyem sincs kikerülni az állatokat. Utoljára Plénea felé pillantok. A kígyónőn rengeteg már most a sérülés.
  - Hé áldozatka, ahelyett hogy bambulnál, akár harcolhatnál is - jelenik meg hirtelen mellettem Hanibal. Egy kés úszik el mellettem a levegőben, majd egyenesen az egyik felém tartó rénszarvas szemébe áll.
  - Tetszik a ruhád Férjuram! - kiált fel Danala is, és egy másik szarvasra veti magát. Azonban ő fogakkal, és karmokkal esik neki. Hanibal ropogva változik át. Pillanatok alatt egy hatalmas hópárduc alakjában veti rá magát a harmadik rénszarvasra.
  Hálás vagyok a megjelenésükért. A Démonölőre pillanatok. A hegyén már elégett a rigó. Nem maradt más utána, csak a csontváza. A rigó csontlábai a szemem láttára olvasnak egybe a karddal. A szürke pengén a mintákat lassan magába szippantja a mintákat. Egyedül a rubint rózsát kíméli meg. Elképedve meredek a két méter hosszú botszerűségre, ami a Démonölő helyén van a kezembe.
  Hangos csattanással taszítja el magától Seolnek Pléneát. A nő egészen a terem másik felébe repül, és a falnak csapódik. Eszméletlenül hanyatlik a csempére. Szemem sarkából Danalára és Hanibalra sandítok, de mindkettőjüket lefoglalják a rénszarvasok.
  - Remek, a mágusnak van most már botja is. Ez ígéretes - döngi Seolnek, és összedörzsöli lábait. Köntösét valamikor elvetette. Csupasz fekete testéből három pár láb mered. Mindegyik végén a Karmok meredezik fényesen. A hátából növő szárnyakat megrebegteti, majd súgva a levegőbe löki magát.
  Öld meg - súgja egy hang a fejemben. A kezemben tartott hosszú csont-botra téved a tekintetem. A végén a csontváz-rigó, csőrében két fekete tollal. A felém repülő Seolnekre nézek, akinek összetett szemeiben válság csillog.
  - Öld meg! - kiáltom bizonytalanul, és csontbotomat a döglégy felé fordítom. Nem történik semmi se. Seolnek gúnyosan felkacag, de nem áll meg a repülésben.
   A következő pillanatban felrobban a világ. Fényesség önti el a termet, és fekete felhők özönlenek be a falakon keresztül. Egyenesen Seolneknek támadnak, és ellepik őt. Az egyik fekete felhőből kiszáll valami, és felém kezd közeledni.
  Egy varjú telepszik le a vállamra, és diadalittasan felkárok.
  - Nem akadályozhatod meg a háborút mágus! - döngi dühösen Seolnek, de a varjak erősebbnek bizonyulnak, mint a karmos döglégy. A madarak a rénszarvasokat se kímélik. Egy perc alatt eltakarítják az összes húst a varjak. Nem marad más, csak véres csontok. Seolnekből csak kitindarabok és a Karmok maradnak.
   A varjak kiözönlenek a  betört falakon. Utoljára a vállamon ülő madár hagyja el a termet. Hanibal és Danala halálra fagyva állnak azon a helyen, ahol korábban harcoltak. Mindketten véresek, de a varjak nem bántották őket. Plénea is sértetlenül fekszik a terem másik felén. Odalépkedek Seolnek maradványaihoz, majd lehajolok.
   - Nem vagyok mágus. Madárszelídítő vagyok.
 

[VÉGE]