A Róka átka {Bejezett}

15.

Aysa
   Percekig hallgatom Tadeusz légzését, mielőtt ismét kimennék a házból. Nem hagyhatom most magára. Túlságosan is meg van sérülve. Miattam.
  Miután becsukom magam mögött az ajtót, átváltozom, majd beiramodok az erdőbe. Eddig összezúzott növényekkel etettem Tadeuszt, de most hogy felébredt több kell majd neki, hogy fel tudjon épülni.
  Beleszimatolok a levegőbe finoman. A fenyők csípős gyantaszaga szinte mindent elnyom, de halványan érzem az állatok vad illatát is. Magamban szétválasztom a szagokat, és egy fajd szúrós nyomát kezdem el követni.
    Amerre járok, elhallgat az erdő zaja, és megdermed minden egy pillanatra, majd ismét minden életre kel, ahogy megszokja a jelenlétemet. A mancsaim hangtalanul suhannak a száraz fenyőtüskéken, és bele bele szimatolok a levegőbe.
     Éles rikácsolás hangzik fel, mire megállok. A fajd is elhallgat, talán rájött, hogy itt vagyok a közelében. Futni kezdek, miközben kerülgetem a hepehupás földből feltörő bokrokat, és facsemetéket. Mindezt érzésből teszem. Az ösztöneimre hagyatkozom.
    Az orromba közben egyre jobban erősödik a fajd szúrós szaga, míg már szinte elviselhetetlen lesz. Rémülten kiált fel a fajd, amikor kirontok a bokrokból.
    Félelem keveredik a fenyőerdő átható gyantája, és a fajd állatias szagával.
   Elrúgom magamat a talajtól mind a négy lábammal, és a levegőben szinte úszva közelítek a vadul csapkodó rémült madár felé. De mielőtt még el bírnám kapni, vagy a földre zuhannék, egy túlságosan ismerős alak jelenik meg a lelki szemeim előtt.
    Célt tévesztve zuhanok a száraz fenyőtüskékre, amik finom reccsenésekkel fogadják a súlyomat. Megrázom a fejemet, hátha az segít elűznöm Őt, de ez nem segít. A fajd közbe éles rikácsolással elszáll.
    Hangosan felmordulok. Nem akarom hogy itt legyen. De most mégis itt van. Nem volt elég az, hogy most itt vagyok? Vagy az, hogy éveken át szenvedtem miatta?
    Fenyegetően morgok tovább a semmibe, mire az erdő visszafojtott lélegzettel figyel rám.
    Fájdalmasan visszaváltozom. A tűlevelek nyomban ezer helyen fúródnak a bőrömbe, de nem foglalkozom ezzel a kellemetlen érzéssel.
-Mit akarsz tőlem?-suttogom magam elé. Az erdő csendje a válaszom. Most, a tompább érzékszerveimmel elviselhetőbb a gyanta szaga. Már szinte kellemes is.
    Messze, nagyon messze felvonyít egy farkas, amitől megborzongok. A nyakamon lévő hegre teszem a kezemet. A bőröm azon a ponton elveszti a simaságát, és durva sebhely váltja fel. Felsóhajtok.
-Mit akarsz tőlem Kirito?-szólítom meg ezúttal a rókát, aki miatt most itt vagyok.
    Lágyan, mintha csak egy lágy szellő lenne, suhan el mellettem a hatalmas róka. Ismét magába szippantanak az emlékek.

-Papa?-nézek apám hatalmas alakjára. Haja szokás szerint lágyan hullámzik a levegőben.
-Mi a baj Aysa?-hajol le hozzám.
-Semmi... De...-nem merem megkérdezni. Arról félek, hogy megharagudna rám apám. Vagy megtudná, hogy Gersey nálam járt. Azért pedig biztos dühös lenne...
-Na ki vele!-mutogat fenyegetően az ujjával, amivel akaratlanul is mosolyt csal az arcomra.
-Papa, miért tudnak az emberek átváltozni állatokká?-hadarom el a kérdést, ami már hónapok óta kikívánkozik belőlem.
-Hm ez egy fontos kérdés...-kezd bele apám, és felkap az erős karjaiba.-Tudod régen, a Nagy Kontinensen rengeteg volt a háború. Mindenki uralkodni akart. Sokakat meggyilkoltak. Évekig félelemben éltek az emberek. Egy nap azonban furcsa, ugyanakkor csodálatos dologra eszméltek rá. Akik kimentek az erdőkbe, azok állatok alakjában tértek vissza. Madarak, macskák, szarvasok... Mind emberek voltak egykoron. De ahogy visszatértek többek lettek. Eggyé váltak azzal az állattal. Pontosan senki sem tudja, hogy miért történik ez. De amikor kimész először egy erdőbe, akkor megjelenik neked egy állat a három faj közül, és eggyé válik veled.
   Elhallgat apám. Próbálom feldolgozni ezt a sok információt. Viszont azt tudom, hogy amire igazán kíváncsi vagyok, arra nem kaptam meg a válaszom.
-És mi van azzal aki nem változik át rendes állattá?-kérdem félve. Apám erre csak fürkészni kezd, mire hatalmasat nyelek. Próbálom minél ártatlanabbá tenni az arcomat. Végül apám sóhajt.
- Még mindig foglalkoztat téged Gersey? Tudod ő kígyó. Aki nem a valamelyik állattá változik át a három faj közül, az gonosz. Igazán. Nem olyan mint a mesebeli gonosz. Hanem rossz dolgokat művel, és másoknak is csak rosszat akar. Aki más mint a többi ember, az mindig szörny. Mert ez az élet rendje. Viszont az is rossz, ha semmivé sem tudsz átváltozni, mert az azt jelenti, hogy jelentéktelen vagy.
     Csöndben gondolkodom el a hallottakon. Gerseyt valahogy nem tudom elképzeli gonosznak, még annak ellenére sem, hogy mindenki szörnynek festi le. Azonban az is megragad a fejemben, hogy aki nem tud átváltozni, az jelentéktelen. Valahogy inkább lennék egy gonosz szörny, mint egy semmibe vett személy. Félelem önti el a szívemet.
-Papa... Nem mehetnék ki most az erdőbe?-kérdem. Félek, hogy ha tovább várnék, én is valami szörny lennék.
-Biztos vagy benne Aysa?-néz rám felvont szemöldökkel apám. Bizonytalanul bólintok, mire lerak a földre, és megfogja a kezemet.
    Némán sétálunk végig a kihalt, legalábbis számomra néptelen, utcákon egészen az erdő határáig. Ott apám letérdel elém, és a szembe néz.
-Ne feledd, hogy hattyú legyél, rendben Aysa?-kérdi mosolyogva, de a hangjában érződik valami. Bólintok, mire feláll, és egyszerűen elsétál.
    Összeszoruló szívvel nézek utána. Csak a lobogó fehér haját látom, ami egyre csak távolodik tőlem. Percekig nézek dermedten utána, mire elindulok én is az ellenkező irányba.
    Sokat sétálok, amikor egyszer csak találok egy kis tavacskát az erdőben. A tó fodrozódó vizén úszkáló hatalmas madarakat nézem csodálkozva.
Egyszer csak kiválik az egyik hattyú a többi közül, és megindul felém, mire egy gondolat fészkelődik be a fejembe. Milyen ostoba madár...
    A hattyú, mintha csak meghallaná a gondolatomat sértetten felszisszen egyet, és visszasiklik a társai közé. Viszont ez engem cseppet sem érdekel. Én már az erdő sűrűjéből előtűnő, ragyogó vörös bundájú rókát figyelem.
    Tétován kinyújtom felé a kezemet, mire belesimul az állat a tenyerembe. A selymes puha bunda csak egy pillanatig vörös a kezemben, mert a következő pillanatban kifakul, és hófehér lesz.
    Hatra esek, és döbbenten bámulom a fölém tornyosuló vadállatot. Hatalmas, izmos testét fehér bunda fedi, amit csak néha tör meg néhány vörös minta. Számtalan farka lágyan úszik a levegőben. Rókaarcával szinte rám vigyorog.
-Aysa vagyok.-nyújtom felé a kezemet. A róka szerű lény orrát a kezembe nyomja.
-Én meg Kirito-suttogja a róka.-És most elveszem amivel tartozni fogsz nekem.
    Égő fájdalmat érzek az arcomon, de nem tart sokáig, ugyanis elönt egy békés érzés. Kirito arca az utolsó dolog, amit valaha is látni fogok ezután.

Tadeusz
-Köszönöm.-suttogom mellettem ülő lánynak.
   Aysa halványan bólint, feláll az ágyról. Az utolsó pillanatban elkapom a kezét, és visszahúzom magam mellé. Zavart arccal néz felém. Magam sem tudom, hogy miért nem engedem el. Talán nem akarom, hogy itt hagyjon. Ahogy így fordítja felém a fejét, meglátok a nyakán egy sebhelyet.
-A nyakad...-érintem meg a harapásnyomot, mire érezhetően megborzong az érintésemtől.
Magamban elmosolyodom, hogy ilyen reakciót tudtam kiváltani belőle. Azonban hirtelen elrántja a nyakát, és felpattan.
-Semmiség-morogja dühösen, majd szinte kifut a szobából.
    Magamra maradok. Vajon mi rosszat mondhattam neki?
   Tehetetlenül magam mellé ejtem a kezemet. A mellkasomba ismét belenyilall a fájdalom, de nem foglalkozom vele. Némán ingerelem az ajtót, hátha kinyílik, és visszajön Aysa.
    Azt ígértem, hogy elérem, hogy bízzon bennem. És hogy megvédem. Ehelyett most itt fekszem tehetetlenül. Összetörve
     Dühösen összeszorítom az öklömet. Mindig csak kudarcot vallok, bármennyire is igyekszem. Aysára gondolok, ahogy a vonásai megkeményedtek. Azután felrémlik előttem az a különös rókalény. Annyi titka van még Aysának...
    Próbálok felkelni az az ágyról, de egyszerűen nem megy. A mellkasomban olyan érzés támad, mintha egy láthatatlan tüzes pengével szurkálna valaki. Erőtlenül visszahanyatlok. Hangosan zihálva kapkodom a levegőt. A fájdalom csak percek múltával enyhül.
    Fokozatosan lassul a légzésem. Annak ellenére, hogy egy pillanatra sem áll le az agyam, hirtelen elalszom. Az álmok feketesége egy pillanat alatt kebelez be, és orvul egy olyan emléket tár elém, amit oly gondosan igyekeztem elfelejteni.
-Tadeusz, siess már!-kiabálja nekem Haemon. Futva közeledem a bátyám felé, aki nevetve nyugtázza a megjelenésemet.
-Haemon, tényleg kimehetek ma az erdőbe?-kérdem tőle izgatottan.
    Haemon bólint erre egyet mosolyogva. Belenézek barna szemeibe. Csak nekem és anyámnak van zöld szemünk az egész családban. Az összes bátyám apám barna szemét örökölte. Haemon már szóra nyitná a száját, amikor fújtatva közénk ugrik egy jaguár, majd a szokásos ropogó hang kíséretében átváltozik a második legidősebb bátyámmá. Darius összevont szemöldökkel pillant felém.
-Tadeusz, apánk keres téged-morogja felém.
     Hangosan dobogó szívvel hagyom ott a két bátyámat. A fejemben kérdések áradata van, de egyikre sem tudok választ találni. Az izgatottság, hogy ma végre átváltozhatok, mostanra már semmivé foszlott.
    Apám dolgozószabája előtt megállok, és egy mély sóhajták keretében kifújom magamból az összes levegőt. Magamban végiggondolni, hogy elkövettem-e valamit, aki kiválthatta apám haragját, de megrázom a fejemet. Semmi rosszat nem csináltam már hónapok óta.
     Kettőt kopogtatok az ajtón, mire kinyílik az ajtó. Egy számomra ismeretlen ősz hajú férfi tornyosul felém. Nyelek egyet. A férfi között hirtelen felbukkan apám alakja is.
-Ő itt a fiam, Tadeusz-mutat rám apám, mire az ősz hajú férfi arcán nem fut át semmi érzelem.
-Rendben-bólint végül a férfi, mire apám elmosolyodik.
-Remek...Tadeusz, pakolj össze. Mától a katonaságba fogsz tartozni.
      Szavai kegyetlenül visszhangoznak a fülemben. A katonasághoz? Apám ilyen egyszerűen lemond rólam? Kötelességtudóan elindulok a szobám felé. Legszívesebben tombolnék dühömben, azonban megbüntetne apám rendesen érte. A lépéseim magányosan csengenek a kopár fapadlón.
     Némán pakolok össze. Mire végzek, az ősz hajú férfi már karba tett kézzel áll az ajtómban.
-Igyekezz te fiú-morogja.-Remélem megérte téged megvenni.
    Az utolsó mondatától szinte kővé dermedek. Nemcsak odaadott apám a katonaságnak, hanem el is adott?
-Mozgás!-lök rajtam egyet a férfi, mire szinte kiesek az ajtón.
    Senki sem jön el tőlem elköszönni, így magamban köszönök el a családomtól.

     Kipattannak a szemeim. Miért kellett most ezt álmodnom? Azután a nap után, hogy apám egyszerűen eladott engem, azt hittem, nem lehet rosszabb. Másnap azonban kiderült, hogy nem vagyok képes átváltozni...
     Sóhajtva nézek körül. Körülöttem sötétség honol a faházban. Visszafojtott lélegzettel hallgatózom, de semmilyen hangot nem hallok. Egyedül vagyok. Hol lehet Aysa?
     Az éjjeliszekrény felöl sem jön semmilyen vadvirágillat. Óvatosan, hogy minél kevesebbet mozduljon a mellkasom, megpróbálok felülni. Jókora fájdalom árán, de sikerül végül. Szaggatottan veszem a levegőt, miközben szorosan összezárom az a fogaimat.
    Ellökőm magam az ágytól, és imbolyogva állok meg elzsibbadt lábaimon. Meglátszik a testemen, hogy két hétig nem voltam magamnál.
    Tántorogva indulok meg az ajtó felé. Feltett szándékom, hogy megkeresem Aysát. A fájdalmat eközben próbálom kiszűrni az elmémből. Nehezen, de végül sikerül kinyitnom az ajtót.
     Kint a táj valami leírhatatlan szépségű, még annak ellenére is, hogy éjszaka van.
      A Hold lágy ezüstfehér sugarai finoman vonják körbe az ég felé törő hatalmas fenyőfák ágait. Lélegzetvisszafojtva állok. Távolról, szinte az érzékelés határán, meghallok egy hangot. Pillanatokba telik, mire fel tudom fogni, hogy mi is ez a táj pontosan. Valaki zokog.
      És ez a valaki Aysa.