A Róka átka {Bejezett}

4.

Tadeusz
     Kellően fáradtan, a hajnali edzéstől, lépkedek a Wyvern ház csúszós márványkövezetén. A tervem, miszerint egyenesen megkeresem Aysát, már akkor romba dőlt, hogy beléptem a ház hatalmas ajtaján.
     Jobbra ballra kapkodtam a fejemet, hátha valami isteni szikrának köszönhetően megvilágosodom, és tudni fogom hogy hol van a lány szobája. Viszont akármennyire is igyekeztem, nem sikerült rájönnöm hogy hol van. Így egy sóhajtás kíséretében, és feltűnően lassan hátha valakit észreveszek, megindulok a középen elhelyezett fenséges márványlépcső felé.
     Persze egyetlen embert sem látok hatalmas házban, akitől megkérdezhetném, hogy hol is alszik Aysa. Szórakozottan vakarom a fejemet. Lehet meg kellet volna várnom, hogy rendesen kivilágosodjon?
-Hé! Jobban is vigyázhatnál!-sivítja egy éles hang, és ez kiszakít a gondolatok világából.
    Körbe nézek. Mellettem egy igen fáradtnak tűnő kislány áll. Szőke haját szoros fonatba fonták. Hatalmas barna szemeivel értetlenül néz rám. A mögötte álló nőre nézek. Kevés seszínű haját egy olyan szoros kontyban fogta, hogy attól még nekem is megfájdul a fejem. Már szóra nyitom a számat, de a nő megelőz.
-Vigyázhatnál jobban! Ő itt Ermengand úrnő!-mondja sziszegve a nő. Meg mernék esküdni, hogy kígyó, de tudom, hogy az lehetetlen. A kislányra pillantok.
     Az előbb még ártatlanul pillantott felém, de most, annak ellenére hogy alig lehet több nyolc évesnél, hatalmas gőg és kegyetlenség sugárzik róla.
-Nem hallottad? Ő itt Ermengand úrnő!-szívja be a levegőt élesen a nő. Megvan! Biztos vagyok benne hogy keselyű a nő!
-És?-nézek rá unottan.
-Kérj bocsánatot az úrnőtől!-sivítja a nő. A kislány erre még jobban felhúzza az orrát.
-Nincs nekem erre időm-mondom unottan, és egyszerűen kikerülöm őket.
    Még hallom, ahogy mind a kislány, mind a nő döbbenten tátják el a szájukat. Elmosolyodom. Valószínűleg nem ehhez vannak szokva, de ez engem cseppet sem érdekel. Csak attól kérek bocsánatot, aki meg is érdemli. Ilyen meg persze ritkán fordul elő.
-Á Tadeusz, jó téged ilyen korán itt látni-üdvözöl mosolyogva Arvid. A tegnapi öltözete eltűnt, most utazóruha van rajta.
-Koránkelő típus vagyok-mondom zavartan. Furcsa a kontraszt a kislány és Arvid között. Vajon ő lehet a apja?
- Nekem most sietem kell-húz elő Az egyik rejtett zsebéből a férfi egy órát.
-Várjon Arvid nagyúr! Akarom mondani Arvid. Hol találom Aysa szobáját?-kérdem.
-Ó!-elmosolyodik, mintha mindent tudna. Majd rámutat a mellettem lévő ajtóra.- Az Aysa szobája. A tiéd pedig ez-mutat a vele szemben lévő ajtóra.
-Köszönöm...-ráncolom a homlokomat. Mennyi esélye volt annak, hogy pont Aysa szobája előtt vagyok?
-De...-kinéz az ablakon, majd elmosolyodik.-Szinte biztos, hogy ébren van. Most már viszont tényleg sietnek kell. Aztán jól vigyázz Aysára.-mondja nevetve, és még kacsint is egyet.
    Elmosolyodom a jókedve láttán, majd miután elment, benyitok a szobába amit kaptam.
    Megállapítom magamban már azonnal, hogy nem szobát kaptam, hanem lakosztályt. Lélegzetvisszafojtva lépek beljebb.
   A falak halványzöldek, a bútorok pedig fehérek. Az egész olyan gyönyörű, hogy el sem hiszem, hogy én kaptam. Nem számítottam erre. Arvid nagyúr így is hatalmas összeget fizetésként, most meg ez a hely...
     Mosolyogva dobom le a cuccaimat a földre. Háromszor is körbejárom a hatalmas helyiségeket, mire megbizonyosodom, hogy igazi. Végül arra jutok, hogy ideje megdolgozni a pénzemért.
    Kisétálok az ajtón, majd megállok Aysa ajtajával szemben. Felemelem a kezemet, hogy bekopogja, de ekkor kinyílik az ajtó.
    A látványtól, ami fogad szóhoz sem jutok. Aysa amúgy is meggyötört arca szánalmasan fest. A szája felrepedt, és fel van dagadva. Ahogy az arca többi része is. Ahogy észre vesz engem, maga elé kapja a karját védekezően.
-Mi...-kezdek bele, de a döbbenettől szóhoz sem jutok.-Ki vert meg?-érintem meg a karját végül.
- Ez... Ez... semmiség.-mondja, majd lassan leengedi a kezeit, így újra megpillantom sérült arcát, mire elfog a mérhetetlen düh. -Hamarosan meggyógyul.-mondja, de engem nem érdekel ebben az állapotban, hogy mikor gyógyul meg. Csak az, hogy ki tette vele ezt.
-Ki tette ezt veled?-szűröm a fogam között. Legszívesebben elrohannék, és addig verném az illetőt, amíg meg nem hal.
-Mondom hogy semmiség-mondja halkan Aysa, és kikerül. Elindul a lépcső felé. Mielőtt követném egy hatalmasat csapok a falba.
    Hát eztért mondta Arvid, hogy vigyáznom kell rá. A kézfejem vérezni kezd az ütés nyomán, de nem foglalkozom vele. Ez semmiség ahhoz képest, amit Aysával tettek.

Aysa
-Ki tette ezt veled?-szűri a fogai között dühösen Tadeusz. A harag oly mértékben sugárzik belőle, hogy megrémít. Csak remélni tudom, hogy ez a vad erő értem van, és nem ellenem.
-Mondom hogy semmiség-próbálom nyugtatni, de semmire sem megyek vele. Végül egyszerűen kikerülöm, és elindulok a lépcső felé.
     Hallom ahogy Tadeusz keze fájdalmasan csapódik a falnak. Valahogy megnyugtat a tény, hogy mégiscsak értem van a haragja. Még ha ez csak a munkája miatt is van.
    Már a lépcsőnek a felénél járok, amikor meghallom mögöttem a lépéseit. Ő is lelassít a tempómra, így már ketten vánszorgunk le a csúszós márványon.
    Valahogy most gyorsabban haladok lefelé, így hamarabb leérek a szokottnál a lépcsőről. Lent jobbra fordulok, és megindulok az étkező felé. Tadeusz némán követ engem.
-Megérkezett a kis szörny...-nevet fel gúnyosan egy szolgalány.- Végre az arcod is normálisan néz ki!-annyira nevet, hogy szinte nyerítésnek hallatszik a hang, amit kiad magából. Lehajtom a fejemet.
    Tadeusz ellendül mellőlem, és csak azt hallom, ahogy a lány arcán csattan a keze.
-Mégis mit képzelsz...-háborodik fel a lány.
-Ne merj még egyszer így beszélni Aysával!-mondja fenyegetően Tadeusz. A szolga idegesen kapkodni kezdi a levegőt, majd szinte elviharzik.-Jól vagy?-kérdi még mindig dühös hangon Tadeusz.
-Nem kellett volna-suttogom. Így hogy ezt tette a fiú, csak még jobban gyűlölni fognak az emberek...
-De kellett. Nem érdemled meg ezeket a szavakat.
     Nem vitatkozom vele, de magamban tudom, hogy az embereknek igazuk van. Egy szörnyeteg vagyok.
    Némán indulok tovább az asztalhoz, ahol leülök. Tadeusz is követi a példámat. Pár perc elteltével megjelenik egy szakácsféleség, és ételt rak le elénk. Fogom a villát, és az ételbe szúrom, de egy gyors mozdulattal kikapja a kezemből Tadeusz. Kíváncsian nézek felé.
-Amikor kihozta, és te nem néztél arra, beleköpött-adja meg a választ Tadeusz morogva. Majd elém rakja az ő tányérját.
-Köszönöm-mondom neki meghatódva. Hallom ahogy megrázza a fejét.
-Ne köszönj semmit se.-A tányérom tartalmát azzal könnyedén kiönti az padlóra. Pár percen belül megjelenik egy másik szakács, és hoz neki egy újat. Mikor eltűnik Tadeusz keserűen fel nevet.-Itt mindenki ilyen szemét veled?
     A közénk telepedő csend mindent elárul. Ez a fiú több kedvességet mutat felém, mint a házban lévők összesen. Kivéve persze Arvidot, meg az új kertészfiút. Jólesik Tadeusz törődése, még akkor is ha megvásárolt.
     De nem ringatom bele magam ebbe az érzésbe. Ha még nem jött rá az igazságra, akkor csak ezután fog. És akkor ő is meg fog gyűlölni ugyanúgy engem, ahogy mindenki más. Vagy még jobban.