A Róka átka {Bejezett}

Bónusz fejezet

Nem ültek körben. Szétszóródva, csapatokba verődve játszottak a réten. A fű nagyobb volt szinte mindegyiküknél, így nem látszódott más, csak néhány fül, és egy-egy égnek meredő orr. És néhány far.
  Az ég szürkés fényben ragyogott- nem azért, mert hajnalodott. Néhány virág árválkodott csupán, a gyengébbeket elnyomta a fű. Amit pedig nem nyomott el a fű, azt a fiatal Entitások rágtak le. Egy apró, kerekded ollókkal rendelkező skorpió lecsippentett egy fehér szirmot. Boldogság kerítette hatalmába e csekély és jelentéktelen mozdulat hatására, majd átvágva a fűtengeren, egy kitaposott ösvényre ért. Ízelt lábait vidáman dobálta az elszáradt füvön. Pár másik Entitás is észrevette a kis fekete skorpiót, ollójában a törékeny, fehér virággal. Egy, aranyszínű fecske szállt le egy fűszálra, nem sokkal a skorpió előtt.
  - Hová viszed a virágot? - kérdezte félrebillentett fejjel. Olyan jelentéktelen volt a súlya, hogy a zöldellő fűszál meg sem hajolt. Így azonban függőlegesen kellett kapaszkodnia a fecskének.
- Az Anyának! - felelte vidáman a skorpió. A fecske elgondolkodott, majd felröppent. Szárnyai nem keltettek szelet. A skorpió elmosolyodott, majd még magasabbra emelte a virágot. Azonban alig tett meg egy lépést, morogva ugrott ki elé egy félelmetes róka.
  Morogva kapott a skorpió felé, miközben bundáját felborzolta. Az összképen csupán az rontott, hogy hiányzott a bal metszőfoga - még nem nőtt ki a rókának.
  - Hagyj most róka - de a skorpió nem tudott kitérni a kis róka elől, és felborította őt a vörös. Alig ért földet a potroha, máris felpattant, és megtorlásul a róka hátára vetette magát, és a méreg nélküli méregtüskéjével belékapaszkodott. Furcsa látványt nyújtottak, mert a két Entitás ugyanakkora volt.
  - Szállj le rólam skorpió! - morogta a meglovagolt, de az ízeltlábú csak felnevetett.
  - Te vagy most a hátasom! Nézd ezt a virágot, nézz már hátra róka, itt van az ollómban a virág amiről beszélek! - Azonban a skorpió hiába lengette az egyre csak szirmát hullató fehér virágocskát, és hiába nyújtogatta a nyakát a róka, nem látta a növényt. Durcásan dobta le hátsóját az ösvényre.
  - Nem látom - húzta el a száját a róka. A skorpió föntebb mászott, szinte már a nyakán volt, és meglengette a róka orra előtt a fehér virágot. A róka hatalmasat tüsszentett a virágpor miatt. Majd még egyet - Vidd innen azt az izét, látom már skorpió.
  A skorpió elrántotta az egyre megviseltebb növényt, mielőtt a rókácska belekaphatott volna.
  - Akkor leszel a hátasom? Te fogsz elvinni a fontos küldetésemre... - azonban nem bírta befejezni a skorpió a mondatát, mert nagy csörtetés közepette kiugrott a bokorból még egy Entitás. Sajnos nem sikerült pontosan bemérnie az ösvény szélességét, mert egyenesen belezúgott a szemben lévő magas fűbe. Az Entitás fújtatott egyet mérgesen, majd mintha mi sem történt volna, égnek meredő fenékkel kikecmergett a növényzetből, és felszegett fejjel pillantott le az előtte ülő durcás rókára, és a belé kapaszkodó skorpióra.
  - Olyan megtiszteltetés ért skorpió, hogy leszek a hátasod - jelentőségteljesen a szürke, csillagok és felhők nélküli égbolt felé emelte bal mellső mancsát az ifjú oroszlán. Ki nem nőtt sörényét megrázta diadalittasan, mintha már végzett volna a skorpió küldetésével.
  - Nem is tudom... - nézett hol a az oroszlánra, hol a rókára a skorpió. Fekete gombszemeiben ártatlanság és bizonytalanság csillogott.
  - Nyugi skorpió, nem hagylak  cserben, mint ez a félfogú róka - gúnyosan elmosolyodott az oroszlán, mire a róka felkapta fejét, ugyanis eddig egy kósza legyet bámult az egyik fűszál tövében.
  - Engem választott a skorpió, tűnj el oroszlán! - hangosan morgott, de nem vicsorgott. Igyekezett nem kimutatni hiányos fogsorát. Azonban a kis-nagymacska így is tudta, célba talált a megjegyzése.
  - De te nem vagy méltó egy ilyen dologra róka! - az oroszlán támadó állásba helyezkedett, és a róka is hasonlóképp reagált.
  A skorpió - még mindig a vörös hátán -, ide-oda kapkodta a fejét hol az oroszlán, hol a róka és hol a virág között. Nem tudta, melyik lenne a helyes döntés. Mert bármelyiküket választotta volna, a másik megsértődött volna. Már épp visszavonta, hogy akar egy hátast, amikor éles sziszegésre lett figyelmes.
  - Hagyj békén madár! - sziszegte az egyik hang. Ez még kétszer megismétlődött, más-más hanggal.
  Mindhárom Entitás a hang irányába kapta fejét, mire egy zöld kígyócska siklott ki a fűből. Három fejéből kettőn színes virágokból font koszorú virított. Amint észrevette a rókát és a rajta ülő skorpiót, sebesen mögéjük siklott védelmet keresve.
  - Nemh menehülhessz kígyóh! - röppent elő a fűből a fecske is. Apró csőrében rengeteg virágot tartott, amiknek súlyos virág-kelyhei miatt balra húzott az egész madár.
  A madár nagyot puffanva csapódott bele az oroszlán tömzsi testébe, aminek az lett a következménye, hogy mindkét Entitás felborult. Aranyszínű tollak és virágszirmok kavarogtak az édes illatú levegőben. A madár rögtön felpattant, csőrében mindösszesen egy nagyon megviselt tulipán maradt, és veréb módjára kezdett el ugrálni a kitaposott fűszálakon. Egyre közelebb és közelebb ért a rókához, és a mögötte megbúvó kígyóhoz. A hüllő láthatóan reszketett, jóllehet vagy ötször nagyobb volt mint a madár. Mindhárom fejének pupillái összeszűkültek.
  - Róka, védj meg ettől a bestiától - sziszegte halkan az összes fej. A fecske elrúgta magát a talajtól, hogy a pikkelyesre vesse magát, és hogy a harmadik fejre is virágot rakhasson végre, amikor egy puha mancsba huppant bele.
  - Mi csinálsz róka, meg kell állítanom a kígyó ámokfutását - csiripelte dühösen a fecske. Mérgében csőréből kiejtette a tulipánt, ami megviselten hullott a földre.
  - Te repülsz ámokul itt össze-vissza madár! Megjelentél a színes virágjaiddal, és a fejeimre aggattad őket! Persze hogy menekülök! - a kígyócska is dühösen sziszegett már. Bátorsága is megnövekedett, és kidugta egyik fejét a róka mögül. Azonban amikor ficánkolni kezdett a vörös mancsában a fecske, ijedten iszkolt vissza a fedezékébe.
  - Nyugalom madár, hagyd a kígyót. Csinálj nekem koszorút inkább - mosolygott le a madárra a róka. Az oroszlán, aki időközben feltápászkodott a földről, nemtetszése jelélül felmordult. Már épp ő is kikövetelt magának volna pár virágot, amikor újabb Entitás robogott elő a fűtengerből. Oroszlán már felkészült arra, hogy ismét feldöntsék, de most nem ő volt a célpont. A fiatal őzgida egyenesen a róka előtt termett, és egy jól irányzott rúgással arrébb repítette a rókát - és a rajta ülő skorpiót. Mindketten felnyekkentek. Madárnak még idejében sikerült kiszabadulnia a róka mancsából, így most értetlenül pislogott a gidára.
  - Ne merészeld többet a vacsorádnak nézni a madarat! - kiáltotta mérgesen a fiatal szarvas a rókának. Fején lévő agancs-kezdeményeit a földön fekvő Entitások felé fordította támadásra készen, ha a róka neki ront. Feltett szándéka volt megvédeni az apró madarat. Azonban a várt támadás elmaradt.
  - Mi a baj róka? - csipkedte óvatosan skorpió a róka bundáját. Az Entitás felszipogott, és sebesült mancsát mutatta az ízeltlábúnak.
  - Sajnálom róka, nem akartalak bántani! - gyors, nyurga léptekkel futott oda a sebesült rókához a szarvas gida. Igazat mondott, jóllehet rúgása nem tűnt annyira ártatlannak. Az oroszlán is odament a rókához, és ahelyett hogy bármi gúnyosat mondott volna, felsegítette őt.
  - Én csak virágot akartam - szemeibe könnyek gyűltek, mire madár is elszomorodott. Hibásnak érezte magát, amiért megsérült a róka. A szarvas felkapta fejét, majd belevetette magát a fűbe. Pár pillanat múlva sok-sok virággal a szájában tért vissza.
  A róka erre felkapta a fejét. Mancsa hirtelen már nem is fájt annyira.
  Mindenki kapott azon a napon virágkoszorút. Az oroszlán tulipánból, a madár apró nefelejcsekből, a szarvas rózsából, a skorpió szegfűből, a róka levendulákból fonottat kapott. Még a kígyót is sikerült rábeszélniük, hogy a madár rakhasson rá még egy kis koszorút.
  Az égbolt világos szürkéből sötét szürkébe váltott, mire a kis társaság elérte a rét közepét, ahol egy olyan tűz mellett, amit nem táplált semmi sem, már várt rájuk valaki.
  Az Anya mosolyogva figyelte, ahogy gyermekei virágokkal telerakva közelednek felé. Mérhetetlen szeretet lett úrrá rajta, amikor látta, a sántító rókát, akinek hátán ott ült a skorpió -, két oldalról támogatja a szarvas és az oroszlán. Mindkettejük hátán ott csücsült a kígyó és a madár is.
  Mikor odaértek a fiatal Entitások az anyagtalan Ős Entitáshoz, mely alkotta őket - kit ürességből, kit pusztító fagyból, kit kapzsiságból, kit mérgekből, kit gőgből,  és kit lehetetlen forróságból -, testetlenül, láthatatlanul magához ölelte őket. Egytől egyig mind gyermekei voltak ők, és szerette őket, jobban mint saját magát, és mint a világot, amit teremtett.
  Amikor elengedte az Entitásokat, a skorpió lekecmergett a rókáról, és remegő ollóval nyújtotta a kis, rettentően megviselt és összetört virágot. Csupán egyetlen fehér szirom árválkodott a virágfejen. Ős Entitás szeretetteljesen elmosolyodott, biztos volt benne, hogy története van a virágnak, sok története. Óvatosan megfogta a virágot, és kezébe forgatta azt. Ráfújt egyszer, majd még egyszer, mire egy hatalmas fa nőtt belőle ki, hatalmas fehér virágokat hullatva.
  - Mi lenne gyermekeim, ha mesélnék nektek valamit? - kérdezte az Anya. Lelkesen bólintott az összes Entitás, közben az Anya összes többi gyermeke megjelent a tűz körül. Egy farkaskölyök vágtatott a körbe, amit egy bánatosan dongó darázs követett. Sokan voltak, és mindnek más-más alakja volt. Végül apró hópárduc vágtatott az Ős Entitás mellé, nyomában egy csúnyácska pávával. A hópárduc, amikor oda ért, kiköpte a szájában tartogatott polipot, aki hangtalanul helyezkedett el.
  Az összes Entitásnak megvolt a maga története, még ha nevük egyiknek sem volt. Nem is volt szükségük rá, hiszen ott volt nekik az Anya, aki szerette őket. Végignézett az Ős Entitás tömérdek gyermekén, majd megállapodott a virágokba öltözötteken. Úgy gondolta nagy dolgokra hivatottak még. De ő azt már nem fogja látni. Az égre nézett, melyen nem honolt egyetlen csillag sem.
  Az Ős Entitásnak annyira sok volt a szeretete, hogy fájdalmasan gondolt arra, hogy hamarosan el kell mennie. Kényszerítette magát, hogy a pillanatra gondoljon, és arra, amit alkotott.
  - Volt egy csapat gyermek- kezdett bele meséjébe az Anya. Gyermekei visszafojtott lélegzettel és csodálattal hallgatták őt. - Ezek a gyermekek, egy nap elhatározták, hogy egy virágot visznek édesanyájuknak, de addig sok kalandot kell átélniük még...

~~~~~~~~~~~~~~

Huh ennek is vége van. Remélem nektek legalább fele annyira tetszett ennek a kis résznek az olvasása, mint nekem a megírása :3 A kis husik és a virágok ahh :3
Tudom, tudom nem ideillő volt a fejezet, és gondolom jobban örültetek volna egy Aysás Tadeuszos fejezetnek (amit először írni akartam)... de aztán beugrott ez a kis szösszenet, miszerint a kis rémségek kalandoznak... Nem tudtam ellenállni.

Ééés amire (legalalábbis remélem) mindenki kíváááncsi: Igen! Lesz második része A Róka átkának. Már bele is kezdten, remélhetőleg fel is rakom mindjárt az első fejezetet :3
A Kígyó élete a címe, és masik szemszögből íródott. De nyugi, nem tűnik el nyomtalanul Aysa és Tadeusz!

Egy kis ízelítő belőle:
,, Mindenkin álarc van, és díszes ruha. Nem számítottam rá, hogy ennyire nagyszabású bált fog rendezni. Nem kellett volna rábólintanom arra, hogy elszállásolok mindenkit. Magamban szidom azt az átkozott Entitást, hogy olyan ígéretett tett, amit most nekem kell betartanom.
  - Hol van most? - torpan meg mellettem. Elfordítom a tekintetem egy macskabagolyt mintázó maszkos nőtöl, hogy a mellettem megtorpanó fecske-maszkosra nézzek.
  - Azt én is szeretném tudni - felelem gúnyosan.”

És egy utolsó, gyors közvélemény-kutatásféleség. Ti milyen összefoglaló sorozatcímet adnátok A Róka átkának, ha sok rész lenne belőle? :D