A Róka átka {Bejezett}

26.

Aysa

Elengedem az ablakpárkányt, amit szorongattam - karmaim szabályos kis mélyedéseket hagytak benne -, majd ellököm testem, és átsiklom az üres világba. A világba, ahová Kirito száműzte a többi Entitást. Itt született a Róka, sötétségből és ürességből, és ide is fog egy nap visszatérni. Csak itt lehet őt elpusztítani.

Valahol, nagyon messze megérzek pár másik Entitást. Valamelyikben rosszakarat, valamelyikből bánat uralkodik. Rengetek érzéssel találkozok - többel mint amire számítok- de szinte mindegyikből árad az irántam való gyűlölet. Nem, nem engem, hanem Kiritot gyűlölik.

Erővel kényszerítem a testem, hogy szakadjon el ettől a világtól, és visszatérek a Földre. Azonnal ingerek milliói támadják meg az érzékszerveimet, még akkor is, ha egy földalatti kis pincében vagyok. Szorosan lehunyom a szemem, és próbálom kizárni a dohos szagot, a bútorokat rágó szú ürülékének szagát, a rothadó könyvek ázottságát. Végül valamelyest hozzászokok a külvilághoz, de nem nyitom ki a szemem. Érzem a helyiségben szagát, de nem ismerem fel. Ettől függetlenül tudom hogy jó helyen vagyok. Kirito lélekmaradványa a vállamra libben, és nemlétező súlyával megcirógatja a nyakam.

Nem kérdezek semmit se tőle. Minden választ megkaptam a rókától, amikor összeforrasztotta lelkünket. Mindenét nekem adta. Erejét, tudását, szeretetét. Mérhetetlen haragját és vérszomjasságát. Ölni akarását.

Megreccsen alattam a szék, ahogy leülök. A benne lakó többtucat szú abbahagyja a percegést, és némán meglapul. Kezeimet az asztalra fektetem. Megzizzennek alatta a papírok, és pár atka halk sivítás közepette próbál eliszkolni. Nem foglalkozom velük. Kinyitom a szemem, és a kezembe kapok egy papírt. Nem tudom mire számítottam. A betűk kuszán meredeznek. Sohasem tanultam meg olvasni. Amúgy is, zavaró a lap szabálytalansága. Túlságosan is durva volt a készítője, így a tinta nem tud egyenletesen eloszlani a papíron, hol fölhalmozódik a mélyedésekben, hol elfolyik az apró dombokról.

- Már vártam rád - felelem a belépőnek. Hangtalanul érkezett az ajtó nélküli ajtónyíláson át, a sólyom tökéletesre fejlesztette a hangtalan repülést. Mégis, szívverését nem tudta elnyomni, így olyan volt számomra mint egy hajósnak éjszaka a világítótorony.

- Én nem - feleli élesen a férfi. Dühösen beszívja a levegőt, majd felsóhajt. - Mit akarsz?

- Miért vitted el? - kérdem szárazon. Még mindig a papírt tanulmányozom, érzem ahogy Petron mereven engem bámul.

- Nem tudom miről beszélsz - hangja megváltozik, sokkal hidegebb lesz. Felemelem végre a fejem, és Petronra nézek. A férfi a helyiség túloldalán van. Az egyik seszínű szekrénynek támaszkodik. Arcán ráncok futnak végig, haja inkább fehér mint más színű. Egyedül a szeme csillog harciasan. Egy öregember áll előttem.

- Nem a Wyvern család védelmére esküdtél fel? - Hangom színtelen. Tudom miért tette amit, egyszerűen tőle akarom hallani a választ.

- Egykor valóban nekik szolgáltam. De már rég nem voltam Jégvidéken.

- Elvitted a bátyám. Ő lett volna róka, és nem én. De te elvitted, így engem talált meg.

Várom hogy sajnálkozzon, de nem teszi. Összehúzza a száját.

- Ha nem viszem el Alaint, Arvid megöli. Nem tűri a riválisokat. Ettant csupán azért hagyta életben, mert tudta, nem fordulna ellene. A fiáról már nem feltételezhette ugyanezt. És nem tudhattam hogy a Róka őt választja - előkap a zsebéből valamit, és nézegetni kezdi.