A Róka átka {Bejezett}

6.

Tadeusz
    Körülöttem egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, de én csak arra bámulok, amerre Aysa elfutott. Majd a kezemre nézek, ami még véres. Az ő vére van rajta. A rókáé.
    A vér látványa felráz dermedtségemből rohanni kezdek ismét. Nem Aysa után, hanem Wyvern házhoz. Ott Frederickel találom az ajtóban, így őt támadom le.
-Hol van Arvid nagyúr?-kérdem tőle.
-Még reggel elment-horkant fel az őr, mintha jobb dolga is lenne.
-És mikor fog visszaérni?-kérdem, miközben hihetetlen lelkierőt gyűjtök, aminek köszönhetően nem verem agyon Fredericket.
-Talán.... Sötétedéskor-adja meg félvállról a választ. Oda vetek neki egy morgást köszönetképp, majd beviharzok a házba.
    Ott egyenesen felmegyek a szobámba. Mielőtt azonban belépnék, percekig szemezek a szemben lévő Aysa ajtajával, hátha kilép onnan a lány. De csodák nem léteznek, így sóhajtva csukom be magam mögött az ajtót.
    Levágom magam a szoba közepén álló fehér kanapére, és gondolkodni kezdek.
    Először is. Nem mehetek csak úgy megkeresni Aysát. Erdőmélyéről jöttem, ahol nagyobb erdők vannak, ő viszont egy róka, így szinte biztos, hogy nem találnám meg. Fölösleges csak vaktában befutnom az erdőbe.
    Másodszor pedig észre vehettem volna a jeleket. Persze a történetek egy ronda, szörnyszerű lányról szólnak, míg Aysának csak egy vágás van az arcán. Ezen kívül gyűlöli őt mindenki.
    Harmadszor... Harmadszor.... Felállok, és belecsapok erőteljesen a halványzöld színű falba. A kezemen ismét felszakad a bőr, de nem foglalkozom vele. Nem érzek semmilyen fájdalmat se. Csak mérhetetlen ürességet.
    Felemelem a fejem, és a hideg falnak támasztom, és hallgatom a ház üres csöndjét. Miért van az, hogy sohasem sikerül nekem semmi sem?
    Nem tudom meddig állok így, de kintről kiabálás tompa zaja furakszi be. Elhúzódom a faltól, ami vörös színű lett a véremtől. De az is lehet hogy Aysa vérétől.
    Kinyitom az ajtót, és kinézek a folyosóra, de ott nincs senki. Csak a lépcsőnél találom meg a hang forrását: Arvid vitatkozik egy férfival. A közöttük lévő hasonlóság nagyon nagy. A különbség mindössze annyi, hogy fehér haja van az idegen férfinak, míg Arvidnak barna.
-Neked ehhez semmi közöd sincs!-vicsorogja a fehér hajú.
-Nagyon is van!-köpi szinte a szavakat Arvid. Ez a viselkedés merőbán más, mint amit eddig tőle láttam.
-Mégis mi?-kérdi gúnyosan a fehér hajú.
-Én vagyok ebben a házban az úr! Vagy talán elfelejtetted ezt Ettan?-nyomja meg a hangsúlyt a mondat végén Arvid. Szinte már majdnem mosolyog.
-Nem...-morogja megadóan Ettan, majd dühösen elviharzik. Arvid fáradtan sóhajt.
-Meddig akarsz ott állni?-kérdi felém sem nézve. Lesietek a lépcsőn.
-Én... Aysa eltűnt-kezdek bele.
-Tudom, megtámadtak az utcán-mondja visszafogott dühhel a hangjában.
  Némán kavarognak bennem a kérdések.
-Annyira sajnálom-hajtom le a fejemet.-Nem tudtam megvédeni.
-De él még ugye?-kérdi fájdalmasan.
-A támadó megszúrta a hasát. Azt kérte Aysa, hogy hozzam ide... De egyszer csak átváltozott és elrohant-mesélem el a történteket.-Önként felmondok a kudarcom miatt.
-Nem kell-mosolyodik el hirtelen Arvid.-Amit elmondtál, az alapján Aysa él. Addig nem vallasz kudarcot amíg él. Tudod miért téged választottalak arra hogy vigyázz rá?
-Nem...-nézek rá értetlenül. Ez a kérdés nem fogalmazódott meg bennem soha sem. Eddig.
-Azért mert te is olyan vagy mint ő. Mindketten szenvedtek amiatt akik vagytok. Te azért mert nem tudsz átváltozni, ő azért mert róka. És az előbb amit mondtál, biztos lettem benne, hogy nem választhattam volna jobb embert.-Elgondolkodva kinéz az ablakon.
-De miért nem szóltál?-kérdem, mikor már percek óta hallgat mindkettőnk.
-Változtatott volna valamin?-kérdez vissza semlegesen hangon.
      A válasz erre nagyon egyszerű. Nem.
-Hol keressem?-sóhajtok végül. Az eddigi feszültségem egy pillanat alatt a semmivé lesz.
-A keleti erdőben. Találsz ott egy vékony patakot. Annak a forrásánál szokott lenni ilyenkor. Viszont nem valószínű, hogy egy héten belül visszaváltozna-tájékoztat elgondolkodva. Már indulnék, amikor felemeli a kezét.-De! Ne keresd a támadóját. És ez most parancs.
Kelletlenül bólintok, és elindulok megkeresni Aysát a keleti erdőben.

Aysa
     Fájt. Még most is ugyanúgy érzem, jóllehet ez a fájdalom már csak egy emlék, amelyhez görcsösen ragaszkodik az elmém.
    Miközben üldözöm a nyulat, átugrok egy kidőlt fán. Nem fáj semmim se, de mégis nyüszítve kuporodok össze. Gyűlölöm az emlékeket.
    Pár perc néma csönd után összerándul a gyomrom, ami eszembe juttatja, hogy mit is csináltam az imént. Felkelek, és kinyújtóztatom a rövid, ugyanakkor ruganyos mellső lábaimat. Legvégül beleszimatolok az a levegőbe.
    Sok szagfoszlány, és azoknak a gazdája jelenik meg a lelki szemeim előtt. Kiválasztok ezek közül egyet, egy pátkányt, és követni kezdem a nyomát. Közben bele bele szagolok ismét a levegőbe.
   Mindent körülvesz, néhol még el is nyomja az összes többi szagot, az erdő átható illata. Erről felrémlik nekem Tadeusz, és a vele járó fájdalom, ezért igyekszem kizárni a gondolataim közül.
      Végre elérem a patkány fészkét. Beleszagolok a lyukba, mire megcsap az ürülékének tömény bűze. Elrántom az orromat prüszkölve. Amikor már valamelyest kitisztult a szaglásom, a mellső lábaimmal vadul kezdem kaparni az aprócska lyukat.
     Bent hallom, ahogy az állat vad visításba kezd. Megcsapja ismét az orromat a bűze, de most már félelem sós illata is vegyül belé. Nagy levegőt veszek, és bedugom a fejemet az általam kiszélesített lyukba.
    Finom reccsenés, majd egy nyekkenés jelzi az áldozatom halálát a fogaim között. Elégedetten kirántom a fejemet, és a földre ejtem a patkányt.
     Pár pillanat alatt elfogyasztom az apró élőlényt. Viszont a patkány közel sem volt elég, hogy jóllakjak. Mérgesen fújom ki a levegőt, és visszaügetek a forráshoz, hátha találok ott pár békát.
     Beleállok a lágyan csobogó, ugyanakkor jéghideg vízbe. Alul a bundám szinte azonnal elázik, de nem törődőm vele. Lehajtott fejjel szaglászom a vizet, közben pedig hallgatózom, hátha meghallok egy békát, netalán egy halat.
    Percegik állok így, amikor valami furcsára leszek figyelmes. A forrás egyenetlen csobogása mellet egy szabályszerű dobbanást vélek felfedezni. Lépések.
     Messze vannak még, de biztos hogy ide tartanak. Kiugrok a forrásból, mire ismét fantom fájdalom hasít a testembe. Próbálok nem kiadni semmilyen hangot magamból, de egy nyüszítés így is elhagyja a torkomat.
Az ütemes dobbanás abbamarad.
  Bevonszolom magam a legközelebbi bokorba, és összehúzom magam. Csak remélni tudom, hogy nem látszódik ki a bundám. Az lépések újra megindulnak.
     Valami rosszat vélek bennük felfedezni. Szinte már ide ér az illető, amikor rájövök, hogy mi a furcsa. Egyedül Arvid tud erről a helyről. De ez a személy nem úgy lépked, mint a nagybátyám.
    Beleszimatolok a levegőbe ismét, de csak az erdő illatát érzem. De ez valahogy most más. Olyan... Idegen, azonban valahogy mégis ismerős. Szinte ugyanabban a pillanatban ismerem fel, ahogy megszólal az idegen.
-Aysa itt vagy?-kérdi bizonytalan hangon.
     Tadeusz. Mit keres vajon itt? Azok után, hogy a karjaiban változtam át, idejön? De...
     És akkor ott megértek mindent. Felállok a földről és két dolgot latolgatok. Támadjak neki, vagy csak fussak el? Hallom ahogy Tadeusz sóhajtva leül pár méterre tőlem, majd elővesz egy könyvet, és némán lapozgatni kezd.
    Végül úgy döntök, hogy elfutok. Nem akarom bántani, még ha neki nagy valószínűséggel ez a célja velem.
Még egyszer mélyen beleszagolok a levegőbe. Tadeusz illata beleég az agyamba, ahogy eliramodok.