A Róka átka {Bejezett}

8.

Tadeusz
     Némán ülök le arra a sziklára, amin tegnap Aysa ült. Lassan körbe forgatom a fejemet, mire egy bokor alján megpillantom az ismerős vörös színt.
    Mélyen magamba szívom az erdő vad illatát, mielőtt belekezdenék.
Mesélek neki a fényről, ami átszökik a fák sötétlő levelei között. Utána az árnyékok következnek, amit úgy írok le, mint a fény testvérét. Hiszen fény nélkül nincs árnyék se. Minden egyes dolgot elmesélek részletesen, hogy elég legyen csak elképzelni azokat.
    Egy idő után behunyom a szemeimet, és úgy írom le a világot Aysának. Ahogy a madarak csapkodnak a végtelen égbolton. A felhőkről beszélek ezután. Ahogy magasan a fejünk fölött, hatalmas, mégis aprónak tűnő pamacsok módjára úsznak át.
    Kinyitom a szememet, mire elakad a lélegzetem. Egy méterre tőlem ül a róka, az ég felé néző fejjel, és szürke szemeivel a semmibe bámul. Újra lehunyom a szememet.
-Sajnálom Aysa, hogy nem tudtalak megvédeni. Én...-Először azt akartam mondani, hogy hasonlítunk. De a kettőnk élete között hatalmas különbség van. Eddig azt hittem, hogy rossz sorsom volt. De Aysának ezerszer rosszabb volt.-Szeretnék még egy esélyt kérni. Nem kell kedvelned...     Csak kérlek bíz meg bennem.
     Résnyire kinyitom a szememet. Először megijedek, hogy elment Aysa, majd ismét elakad a lélegzetem. A sziklán ül velem szemben. Vörös bundáján meg meg csillan a leveleken átszökő fény.
    Tétován kinyújtom felé a kezemet. Reménykedem, hogy elfogadja, de ehelyett felmordul, és elfut.  Tehetetlenül ejtem le a kezemet. Szinte megsemmisülve érzem magamat.
    Felpattanok a szikláról, és egyszerűen haza megyek. A düh méregként áramlik szét a testemben. Próbálok ellene küzdeni, de tehetetlen vagyok. Az érzelmeim egyszerűen legyűrnek engem. Ismét kudarcot vallottam.
     Egy egyszerű mozdulattal belecsapok a hozzám legközelebb lévő dologba: a Wyvern ház büszke kőfalába. Ezúttal azonban elvetem a sulykot. Éles reccsenés kíséretében törnek el a csontok a kezemben.
    Összeszorítom az álkapcsomat a hirtelen fellépő fájdalom miatt. A mellkasomhoz kapom a kezemet. Meleg csorog végig a bőrömön. Lenézek.
     Nem csak hogy eltörtem a kezemet, de sikerült ismét felsértenem a bőrt, aminek nyomán patakokban folyik le most a vér a kezemen.
-Jól van?-kérdi egy bizonytalan hang mögülem. Megfordulok, mire egy fial, fekete hajú lánnyal találom magam szembe.
-Persze...-morgom, majd felszisszenek a kezembe nyilalló fájdalomtól.
-Elég csúnyán néz ki. Nem ártana ellátni-mutat a lány a kezemre.
-Majd rendbe jön-rántom meg a vállamat, aminek nyomán újabb élesebb fájdalom nyilall a kezembe.
-Ha gondolod meg tudom neked csinálni-mosolyodik el a lány.-Effala vagyok.
-Én meg...-kezdek bele, de hirtelen elém ugrik Effala, és megragadja a sérült kezemet, és egy gyors rántás kíséretében helyre rakja.
-Nos akkor ezzel meg is volnánk-törli le mosolyogva a kezéről a véremet.
-Mi a...-mozgatom elképedve a kezemet. Érzékeny még, de sokkal jobb mint az előbb.
-Nem ártana majd bekötni a kezedet. És ne csinálj vele semmi megerőltetőt, különben hamarosan használhatatlan lesz a kezed-mosolyodik el Effala, és rám emeli barna tekintetét. Elmosolyodom én is.
-Köszönöm. Tadeusz vagyok.
-Tudom-mondja semleges hangnemben. Kérdőn nézek rá.-Te vagy Aysa kisasszony testőre. Mindenki tudja már, hogy ki vagy. Jobb lesz, ha te is vigyázol magadra.
    Furcsa. Effala minden harag vagy gyűlölet nélkül mondja ki Aysa nevét. Talán ő is más?
    A lány int, majd sarkon fordul, és egyszerűen elsétál. Percekig bámulok utána, majd végül én is bemegyek a Wyvern ház kapuján.

Aysa
     Elképedve hallgatom, ahogy Tadeusz mesél a világról. Szinte magam előtt látok mindent, igaz valószínűleg máshogy néz ki minden valójában, mint ahogyan elképzelem.
    Amikor az eget meséli el, felemelem a fejemet. Szóval ilyen lehet. Sosem tudtam elképzelni, hogy mi lehet ott fönt, amikor a meleg napfény hirtelen eltűnik, és csak a hűvös marad. Majd ismét a meleg lesz. Tadeusz hangja egyszer csak megváltozik. Eddig könnyed hangneme egyszer csak eltűnik, és szomorúság, és fájdalom hallatszik belőle.
-Sajnálom Aysa, hogy nem tudtalak megvédeni. Én...-Eddigi bizalmatlanságomat felváltja a kíváncsiság. Hangtalanul felugrok arra a sziklára, amin Tadeusz ül, és úgy hallgatom tovább -Szeretnék még egy esélyt kérni. Nem kell kedvelned... Csak kérlek bíz meg bennem.
Hallom ahogy elakad a lélegzete, amiből arra következtetek, hogy eddig csukva volt a szeme, így csak most láthatott meg. Ruhaanyag surlódását hallom.
   Elbizonytalanodom. Bízzak meg Tadeuszban? Felmordulok hangosan, mert nem tudom mit tegyek. Ezért egyszerűen elfutok. Ismét a kis tisztáson kötök ki. Leülök a tegnapi helyemre és gondolkodni kezdek.
     Azt kéri, hogy bízzak meg benne.    Eddig rengetek emberben bíztam meg, de mára csak egy maradt. Arvid. A többiek mind elárultak. Hogyan tudnék megbízni így bárkiben is?
     Dühösen lehajtom a fejemet a mancsimra. Köröttem ciripelnek a tücskök, de most nem segítenek. Továbbra sem tudom, hogy mit tegyek. Magasan fölöttem először bizonytalanul, majd egyre erősebb hangon kiabálnak a vadlibák. E hang kíséretében nyom el az álom.
     Csak hajnalban ébredek fel. A gyomrom összerándul az ürességtől, ezért gyorsan nyújtózkodom egyet, és beleszagolok a levegőbe. Szinte mindent elnyom a száraz fű, és az eső szaga. Már majdnem feladom a vadászatot, amikor kis motoszkálást hallok meg mellettem nem sokkal.
     Óvatos léptekkel megindulok a hang irányába. Alattam minden lépésnél megreccsen finoman a száraz fű, de ez nem zavarja meg az állat halk motoszkálását. Már szinte elérem a hang forrását, mire sikerül megállapítanom, hogy mi is az pontosan. Egy nyúl. Rávetem magamat, és a nyakába mélyesztem a fogaimat. A nyúl még rúg egy utolsót, majd elernyed véglet.
    Leejtem a földre, majd nekiállok enni. Mire befejezem, már rendesen felkel a Nap, de a közeledő eső miatt nem jönnek elő az állatok. Először lépések zaja töri meg a csendet, majd hangok is társulnak hozzá.
-Szerintem mindjárt ott vagyunk-suttogja az egyik, mire bekúszom a hatalmas fűbe.
-Fogd már be!-szidja a másik.
    Azt latolgatom, hogy elfussak, vagy maradjak itt. Hirtelen megáll a két ember, és tudom hogy késő.
    Éles karmok fúródnak a bundámba, mire fájdalmasan felnyüszítek. Az orromat betölti a tömény madárszag, amitől szinte fuldoklom.
-Ez az Honner, kapd el!-bíztatja társát a másik, mire még jobban belém vájja a karmait az ölyv. Legalábbis a szaga alapján annak kell lennie.
   Próbálok beleharapni, de a madárnak van egy hatalmas előnye: lát, így minden próbálkozásomkor elég csak félrehajolnia. Szuszogva bróbálom kikerülni az éles csőrét, ami egyre csak csipked.
Hirtelen mozdulattal a földhöz csapom magam, és nem mozdulok
-Mi van, csak ennyi volt?-kiálja messziről a másik ember.
    A rajtam terpeszkedő ölyv kíváncsian közelebb hajol a fejemhez, mire elég közel kerül, és egy egyszerű mozdulattal átharapom a torkát. Kiáltás hallatszik.
-Te kis rohadék, megölted Honnert, most...-kezd bele, de nem várom meg a mondata végét. Felpattanok, és egyenesen befutok az erdőbe.
    Mögöttem ütemes patadobogás hangzik fel, majd egy dühös szarvasbőgés. Még gyorsabbra veszem a tempót. Egy ölyvvel még eltudok bánni, de egy szarvassal már nem.
   Talán ha nem lennék vak... Megrázom a fejemet. Az hogy arról fantáziálgatok, hogy mi lenne ha látnék, nem ment meg.
    Egyetlen esélyem van. Tadeusz. A kis forrás felé veszem az irányt. Közben egyre hangosabban és közelebbről halasztódik a dobogás. Már majdnem elérem a forrást, amikor megérzem az ismerős illatot.
Megdobban amúgy is hevesen verő szívem, ami már a fájdalom kellemetlen érzését súrolja. Beveszem a szokásos kanyart, fölugrok a szokásos sziklámra, ahol már vár Tadeusz.
-Mi a...-kezd bele a fiú, de ekkor hangos csörtetés közepette előrobog a szarvas a bozótosból.