A Róka átka {Bejezett}

11.

Aysa
   Megsemmisülve ülök a földön. Arcomon könnyek folynak végig. Némán zokogok.
    Egyedül vagyok már a szobámban, és próbálok minden gondolatot kiűzni a fejemből, de nem megy. Gyűlölöm magamat és gyűlölöm az egész világot.
     Legszívesebben hánynék, de már megtettem ezt. Nem is egyszer. Így csak görcsösen szorul össze az üres gyomrom.
Még jobban reszketni kezdek, és az arcomon újabb könnyek jelennek meg. Gyűlölöm magam. Gyűlöl a világ is. Egy gondolat cikázik a fejemben.
Mindenki elárul. Mindig mindenki elárul a végén.
    Órákig, de az is lehet, hogy napokik ülök a földön. Meztelen mocskos testemet egy takaróba bugyoláltam még miután itt hagyott. Megtörve, és mocskosan. Gyűlölöm magamat. Gyűlölöm őt is.
    Egy dolognak viszont hálát adok: nem kell látnom a hazug világ képét, amint mindegy egyes nap az arcomba nevet. Ugyanúgy, ahogy ő tette pár órája.
    Újra zokogni kezdek, de ezúttal hiába próbálom visszatartani, nem sikerül. Ordítani akarok, de akkor véglegesen magamra irányítanám az emberek figyelmét. Szinte a fülemben hallom gúnyos sugdosásaikat amik egymást bíztatják arra, hogy minél kegyetlenebb hazugságot vágjanak hozzám, amik a végén igazsággá változnak.
    Azonban hamar elapadnak a könnyeim. Nem marad másom csupán, mint a gondolataim és az emlékeim. Viszont mindkettőt el akarom hallgattatni.
    Legszívesebben átváltoznék, és világgá rohannék. De figyelmeztetett. Nem mehetek el. Nem mondhatok semmit se. Különben is ki hinne nekem?
    Igazuk van az embereknek. Egy szörny vagyok. Kívül is belül is. Megborzongok a nyitott ablakon át betörő széltől. Ez visszaránt a jelenbe, és még jobban gyűlölök.
      Reszketve felállok a földről, és egyenesen a szobához tartozó fürdőbe sétálok. Ott takaróstul beállok a kádba, és engedni kezdem magamra a jéghideg vizet. Immáron nem csak a szégyentől reszketek, hanem a hideg miatt is.
    Érzem, ahogy a víz pillanatok alatt elszívja a testem hőjét. Lassacskán nem marad más bennem, csak az üres feketeség, és a hideg. Mindkettő illik hozzám. Ledobom magamról a takarót, és még percekig hagyom a hideg víznek, hogy lopja a testem melegét, majd elzárom. A kád mellett keresek egy törülközőt, és vadul kezdem dörzsölni vele a testem.
     Reménykedek, hogy le tudom vakarni magamról ezt az egészet. Csak akkor jövök rá a kegyetlen igazságra, amikor már szinte véresre dörzsöltem a bőrömet.
     Felveszek ezután egy ruhát. A legdurvább anyagút választom. Közben újra elerednek a könnyeim. Hiába küzdök ellene, egyre csak feltörnek az emlékek.
      Dühösen letörlőm könnyeimet. Ezután még szélesebbre tárom az ablakokat, hogy kiűzzem a szagát. Miért? Miért kellett ezt tennie velem?-hajtogatom közben magamban. Nem bánik így is elég keményen a sors velem? Miért kellett neked is ezt tenned velem?
    Egy finom roppanás töri meg a csendet, mire megmerevedek. A szívem a torkomban dobog. Percekig állok így, mire megbizonyosodom, hogy egyedül vagyok. De így is félek. Újra körebjárom a szobát, hogy leelenőrizzek minden kis zugot.
     Az egyedüllét nyomasztó, ugyanakkor megkönnyebbülést hozó súlya telepedik rám. De még így is megmaradnak azok az emlékek, amiket legszívesebben kitörölnék az elmémből.
    Ki akarok menni innen. El akarok menekülni. Kinyitom az ajtómat, és bezárom magam mögött. Viszont alig tehetek meg pár lépést, mert a lábaim összecsuklanak. Nem bírom elviselni ezt az egészet.

Tadeusz
     Egész éjszaka a délutánon jár az eszem, ahogyan Aysával bánt az apja. A lány pedig egyszerűen csak tűrte.
     A gondolataim miatt nem tudtam megmaradni a szobámban, így hamar elmentem, így most itt ülök az erdőben, a kis forrásnál azon a helyen, ahol Aysával ültünk még délelőtt.
    Arcomat a fák levelei között lopva átszökő sápadt Hold sugarai felé fordítom. Közben hallgatom az erdő éjszakai csendjét. A közelben felhuhog egy bagoly, mire megborzongok.
    Már egy ideje kísért egyfajta balsejtelem, de most százszorta erősebb lesz. Nem bírok ülve maradni, ezért felállok, és visszaindulok a  Wyvern házhoz.
    Ott halkan beosonok, majd a szobám felé indulok. Megtorpanok. Aysa a folyosó falának döntve fekszik. Szemeit szorosan lehunyja, és reszket. Megérintem, mire felkiált rémülten, és összekuporodik.
-Mi történt?-kérdem halkan tőle. Aysa csak a fejét rázza, és sírni kezd. Újra felé nyúlok, de elhúzódik. Mérhetetlen düh árad szét az egész testemben.      Ezúttal magamhoz húzom Aysát, ami ellen először tiltakozik, de végül hagyja.-Ki tette ezt veled?-suttogom.
     Aysa nem felel. Csak némán sír a karjaim között. Nem tudom mi történt vele az alatt a pár óra alatt, amíg távol voltam, de szeretném kideríteni.
    Fájdalom hasít belém. Azt kértem Aysától, hogy bízzon meg bennem. Most pedig ismét cserben hagytam.
-Sajnálom...-suttogom, csak azt nem tudom, hogy melyikünknek.
    Legszívesebben azonnal megkeresném az illetőt addig verném, amíg az élet utolsó szikrája sem távozott el belőle. De miután Aysa nem mond semmit, így csak azt tudom tenni, hogy még szorosabban magamhoz ölelem.
   Lassan alábbhagynak a könnyei a lánynak, majd a légzése is egyenletessé válik. Óvatosan felkapom a földről, és miután egy sikertelen bejutási kiséletet teszek Aysa szobájába, beviszem a saját szobámba, és ott lerakom az ágyra.
    Betakargatom, majd leülök és alaposan megnézem a lányt.
Nem látszódik rajta semmilyen sérülés se. Hirtelen reszketni kezd, majd hangos zokogásba kezd.    
   Felpattanok, és újra a karomba veszem. Halkan nyugtatgatni kezdem, mire abbahagyja a sírást. A reszketése megmarad. Vajon mit tettek vele, ami ezt hozta ki belőle?
    Összeszorítom a fogamat, de nem engedem el Aysát. Csak percek múltával hagy a alább a remegése is.
- Mit tettek veled?-suttogom a sötétségbe. Aysa halkan felsóhajt, de nem ébred fel.
    Még senkinél sem éreztem ekkora késztetést, hogy megvédjem. És ez most nem a szokásos testőri érzés. Ez annál több.
    Hirtelen bevillan valami. A délután, amikor összefutottunk Aysa apjával, Ettannal. A férfi úgy méregette a saját lányát, mintha a legnagyobb ellensége lett. Talán ő tette ezt vele?
    Magamban megfogadom, hogy kiderítem mi történt Aysával, és hogy ki tette ezt vele.
   Lassan világosodik ki. A karjaimban Aysa lélegzése megváltozik, majd kinyitja a szemét lassan. Összeszorul a gyomrom, ahogy meglátom a szürke szemeiben a mérhetetlen fájdalmat, és kétségbeesést.
   Zavartan körbenéz, majd szinte kitépi magát a karomból.
-Ne érj hozzám...-suttogva és elerednem a könnyei.-Mocskos vagyok... Még saját magamtól is undorodom... Nem kell hogy te is gyűlölj...
    Felpattanok, és ismét átkarolom.
-Semmit sem tudsz tenni, ami miatt valaha is gyűlölni tudnálak-mondom neki, és lassan ringatni kezdem.    
   Lenézek a lányra, aki felém fordítja a fejét. Vörös, feldagadt szemeiből újra könnyek kezdenek el folyni.
-Mindenki gyűlöl...-rázza meg a fejét, majd beletemeti az arcát a mellkasomba.-Még te is gyűlölsz. Magamat is gyűlölöm...
    Magam felé fordítom a lányt, és közel hajolok hozzá. A düh százszzora erősebben mar belém.
-Soha sem foglak gyűlölni...-kezdek bele, de Aysa suttogása elhallgattat.
-... nem tudtam ellene semmit sem tenni....gyenge vagyok...az én hibám...-suttogja maga elé Aysa. Mintha csak nem is itt lenne.
     A felismerés szikrája lassan ér el. Hogy mit is tettek pontosan Aysával. A düh, ami eddig is mérhetetlen volt, most szinte viharrá fajul a lelkemben.
Magamhoz szorítom Aysát. Meg fogom találni azt a rohadékot, nem érdekel semmi se. Csak ez lebeg a szemem előtt.