A Róka átka {Bejezett}

5.

Aysa
-Reggeli után mit csinálunk?-kérdi Tadeusz többesszámban, amitől egy kicsit kényelmetlenül érzem magamat.
    Lerakom a tányér mellé az evőeszközöket, majd alig észrevehetően sóhajtok.
-Sétálni szoktam ilyenkor a városban egyet-felelem végül. Valószínűleg egy bólintással nyugtázza ezt Tadeusz, mert nem kapok semmiféle szóbeli reakciót.
    Ő is lerakja az evőeszközeit, és eltolja magát az asztaltól. Követem a példáját, és elindulok az ajtó felé.
-Köszönöm a reggelit-mondom az ott szuszogó szakácsnak. Az erre gúnyos nevetésbe fog. Azonban hamar abba is hagyja, ami furcsa.
-Szívesen-feleli kényelmetlenül végül.
Csodálkozva fordulok Tadeusz felé, de ő csak egyszerűen kikerül, és tovább megy. Erre én is megszaporázom a lépteimet, hogy ne maradjak le.
-Mi volt ez az imént?-kérdem tőle, amikor már a kapun lépünk át.
-Mire gondolsz?-kérdi Tadeusz bosszúsan. Szem forgatva nézek felé, mire megadóan sóhajt.
- Csak szépen néztem a szakácsra, amiért kinevetett-mondja ismét bosszús hangon. Mintha csak rá tartozna ez.
-Kérlek ne csináld ezt-suttogom magam elé. Reménykedem, hogy nem hallja meg, de csalódnom kell. Mellettem megtorpan Tadeusz.
-Mégis mit?-kérdi morogva.-Ne állítsam le az embereket akik bántanak téged?
-Igen-suttogom.-Én...Én... Joguk van engem bántani. Hiszen szörny vagyok...
-Dehogy van joguk!-kiálja élesen, majd közelebb lép hozzám, és gyengéden megfogja a sérült arcomat.-És nem vagy szörny. Nem tudom, hogy miért ilyen veled itt mindenki, de biztos hogy nem érdemelsz ilyen bánásmódot...
-Mit tudsz te semmit!-rántom el az arcomat a kezétől. Dühöt érzek. Mert Tadeusz túlzottan kedves velem. Mert az orromba marad mindig az illata, ami az erdőkre emlékeztet. Ellépek mellette, és tovább indulok.
Ezek után Tadeusz némán követ engem. Nem szól senkinek sem, aki valami gúnyos, vagy sértőt kiált felém. Fáj nekem, de a fájdalom az életem része már évek óta. És inkább elviselem most ezt a kisebb szenvedést, mintsem azt, hogy később, miután megtudja az igazságot rólam, meggyűlöljön. Bár ez előbb utóbb be fog következni.
Mélyen beszívom a gondolatra a levegőt, és egészen addig benntartom, amíg csak bírom. Egy mély sóhajtás keretében adom ki az egészet magamból.
Talán, ha tizenöt évvel ezelőtt máshogy választottam volna, akkor nem kellene most azon vívódnom, hogy ki hogyan fog meggyűlölni.
Visszagondolva mindig minden olyan egyszerű. Elég lett volna megérintenem a kis tavacska tükrös vizén úszkáló ostoba maradat. Vagy egy rigót. De ehelyett nekem egy ruganyos léptű róka jelent meg.
Emlékszem, mekkora csodálattal töltött el fenséges állat. Ahogy egy vörös villanás kíséretében megjelent, majd egyre közeledett felém. Akkor csak arra a pillanatra bírtam gondolni.
Nem törődtem azzal, hogy apám azt akarja hattyú legyek. Nem törődtem a szokásokkal, hogy madár legyek. Nem törődtem a világ rendjével, hogy macska vagy szarvas legyek. Helyette én elfogadtam a rókát, ami királyként állt a fák levelei között átszökő napsugarakban, büszkén felszegett fejjel.
Abban a pillanatban, hogy elfogadtam azt az állatot, megváltoztattam mindent. A fenséges róka átváltozott, és sebet ejtett az arcomon, ezzel megjelölve, hogy én sohasem leszek olyan mint az átlag emberek. Csak ezután olvadtunk eggyé. Megkaptam tőle az összes erejét, de cserébe elvett tőlem valamit.
A szenvedést és kivetettséget, amit az ostobaságom nyomán keletkezett, még el bírtam volna fogadni. De az, hogy megfosztott a látásomtól, elvette az összes reményt tőlem. Egyenesen beletaszított a mélybe, amiből soha sincs kiút. És ebbe a mélységbe azonban a fény se hatol már le.
A gondolatok sűrűjéből egy kiáltás szakít ki.
-Aysa!-kiáltja Tadeusz a nevemet, de elkésik vele.

Tadeusz
-Nem tudsz te semmit!-kiáltja mérgesen Aysa, és kirántja az arcát a kezemből, és ellépve mellettem sietősen megindul.
Követem, de nem szólok semmit se. Akkor se, amikor néhány ember gúnyos kiabálások áradatát szítja rá. Majd szétvet a düh, hiszen egyetlen szóval meg tudnám akadályozni ezt az egészet. De ehelyett Aysa némán, felszegett fejjel vonul végig a városban.
Ott abban a pillanatban, rájövök valamire. Ez a lány, aki csak tűri a szenvedést némán, erősebb mint én valaha is lenni fogok. Hiszen én feladtam.
Mikor már vagy a harmincadik küldetésemet rontottam el amiatt, hogy nem tudtam sohasem átváltozni, szinte áldásként ért a hír, hogy levelet kaptam egy jégvidéki nagyúrtól.
Emlékszem, az emberek gúnyos megjegyzésével a fülemben rohantam végig az utcákon. Reméltem, hogy valamilyen csoda folytán, ki tudok innen szakadni. Amikor pedig elolvastam a levelet, egyenesen megkönnyebbültem. Hiszen hogy eljöttem Erdőmélyéről, új életet kezdhettem.
Immáron nem én vagyok a kis vásárolt katona, akinek sohasem sikerült átváltoznia. Esélyt kaptam arra, hogy elfogadhassanak az emberek.
Még ez a lány is, aki előttem sétál szótlanul, elfogad engem, jóllehet bízni nem bízik bennem. Mindössze annyit kell tennem, hogy ezt az állapotot fenntartsam, hogy nem szabad megtudnia az igazságot, miszerint képtelen vagyok átváltozni. És addig el is fog fogadni.
-Aysa!-kiáltom.
Mintha mindent csak lassított felvételen látnék. Ahogy a lány szemei elkerekednek a döbbenettől. Ahogy meglibben a vöröses színű haja a levegőben. Ahogy a ruháján terjedni kezd egy aprócska, majd nagyobb vérfolt.
Nem gondolkodom, csak cselekszem. Előrántok az oldalamra szíjazott számtalan fegyver közül egyet, egy tőrt, és a csuklyás alakra vetem magamat. Egy gyors mozdulattal az oldalába szúrom a fegyvert, mire a férfi egyszerűen hátrébb ugrik, és átváltozik egy tigrissé.
Fújtatva méreget az állat, majd eliramodik. Már majdnem utána futok, amikor meghallom magam mögött a nyöszörgést, így inkább a lányhoz fordulok.
-Aysa...-térdelek le a lányhoz. Lenézek a hasára, amiből még kiáll a támadó fegyvere. Körülötte a kék ruhaanyag fokozatosan válik vörössé.-Én annyira sajnálom...-hajtom le a fejemet. Megint kudarcot vallottam.
-Tadeusz... vigyél... haza...-suttogja szaggatottan. Szemeit nem nyitja ki.
-Minden rendben lesz-veszem fel gyengéden Aysát a földről. A lány erőtlenül felnyög ahogy futásnak eredek.
A düh és a kétségbeesés keserű ugyanakkor erős egyvelege kavarok a bensőmben. Sokszor kívántam azt az eddigi életemben, hogy bárcsak át tudnék változni. Akármivé. Most pedig egyenesen átkozom magamat, hogy sohasem sikerült, hisz akkor meg tudnám védeni a lányt, akit a karomban tartok.
Aysa kapkodni kezdi a levegőt, mire még gyorsabban futok. Nem törődök se az emberek kiáltásaival, se a bensőmben kavargó haraggal, és kétségbeeséssel.
Egyedül Aysára bírok gondolni. Hogy meg tudjam menteni.
-Köszönöm...-suttogja a lány, mire még gyorsabban el futni. Nem hagyhatom, hogy meghalljon...- Köszönöm...
Összeszorítom a fogaimat, és megpróbálok még több erőt kisajtolni a testemből, de nem vagyok képes gyorsabban tempót felvenni. Lenézek Aysa nyitott, ugyanakkor mozdulatlan szürke szemeire, mire a lány erőtlenül elmosolyodik.
Megtorpanok hirtelen. A súly, ameddig a karomban tartottam lényegesen könnyebb lett. Újra lenézek a kezembe, de Aysa helyett egy vörös rókával találom magam szembe.
Az állat mélyen az én szemembe fúrja a tekintetét, majd egy királyi mozdulattal kiveti magát a kezemből, és pillanatok alatt eltűnik a házak között. A döbbenettől mozdulni sem bírok.
Hát ez Aysa titka. Ezért gyűlöli mindenki. Hangosan felnevetek, hogy hogy lehettem ilyen ostoba. Hallottam, mindenki hallotta, a történetet egy lányról, aki szörny.
Nem azért, mert olyan fenevaddá tud átváltozni, ami félelmet kelt az emberekbe. Hanem azért, mert szembeszállt a természetességgel, és ő valami más lett. Egyedi.
És éppen ezért gyűlöli mindenki. Mert nem ugyanolyan hétköznapi mint ők maguk. Ő különleges. És én ezért mindig is csodáltam titkon a lányt, aki szembeszállt a világgal, és róka lett.