A Róka átka {Bejezett}

10.

Tadeusz
     Percekig szorít Aysa, amit nem bánok túlságosan. Végül mégis elereszt. Óvatosan felemeli a kezemet, és tapogatni kezdi a rögtönzött kötést.
    Annyira finoman és gyengéden teszi ezt, hogy ha nem látnám hogy éppen mit csinál, akkor észre sem venném.
-Nem vérzett még át. Nem kell bántani...-kezdek bele, mire Aysa felemeli a fejét, mire láthatóvá válik az arcát átszelő heg. Elmosolyodik.
-Nem tudsz engem becsapni-mondja, és feláll, majd elsétál a forráshoz.
     Ott kiemeli az immáron tisztának nevezhető eredeti kötszeremet. Visszasétál hozzám, és pár gyors mozdulattal leszedi a teljesen átvérzett ruhadarabot a kezemről. Felszisszenek, ahogy a hideg, ugyanakkor tiszta anyag a kezemre kerül.
     Mikor végez a kötözéssel, egyszerűen leül mellém. Egyikünk sem szólal meg. Körülöttünk az erdő szokásos hangjai van, ami teljessé teszi a csendet. Aysa a forrás felé fordítja a fejét, majd behunyja a szürke színű szemeit.
    Talán órákig ülhetünk így. A kezemen a vérzés csillapodik, így nem kell kicserélni a kötést többször. Ahogy a percek telnek, egyre nagyobb nyomás nehezedik rám. A kérdés, amit már azóta fel akarok tenni, hogy Aysa visszaváltozott, egyre súlyosabb.
    Végül sóhajtok. A lányra pillantok. Vöröses haja lágyan omlik a vállára. Arcán, a hatalmas vágáson kívül, még egy sor szeplő is található, de ez teszi teljessé az összképet. Tovább figyelem. A kék ruhája szakadt ott, ahol kivágta belőle a darabokat. Hasánál pedig nincs vérfolt, azonban a vágás, amit a támadója ejtett rajta napokkal ezelőtt, látszódik még.
-Aysa...-kezdek bele bizonytalanul. Viszont rájövök valamire. Az eddig szilárd talpakon álló életem egyre jobban kételyektől gyötört azóta, hogy Aysával találkoztam.-Mi lesz most?
    A lány nem válaszol. Talán nem érti, hogy mire értem a kérdést. Már magamban átfogalmazom, de Aysa csendesen megszólal.
-Nem tudom.l-hajtja le a fejét.     Hangjában szomorúság ütközik ki, ami megindít bennem egy különös érzést.-Nincs más, aki miatt haza kellene mennem, csak Arvid.
     Szavai bántóan marnak belém.    Tudom hogy nem úgy értette, és az eszem is tudja ezt, de mégis össze szorul a gyomrom.
-Miért nem megyünk el?-kérdem, amikor ismét súlyosan telepedik le közénk a csend, és enged már a gyomromat szorító erő.-Ott van Csillagpart, Hóhát, Magasvölgy....-sorolom a vidékek neveit.
-Itt van az otthonom-rázza meg a fejét.
-De itt mindenki bánt! Előbb utóbb valaki megint az életedre tör...-tiltakozom. Már nekem fáj az, ahogyan Aysával viselkedik mindenki.
-Eddig is bántottak. Megszoktam-feleli ridegen a lány, és felpattan, majd egyszerűen elsétál.
    Én viszont még maradok. Az ép kezemet ökölbe szorítom. Nem értem, hogy miért jó az Aysának, hogy itt legyen. Hirtelen mégis megértem. Aysa ezerszer erősebb mint én. Hiszen én a legelső alkalommal elmenekültem Erdőmélyéről amikor megtehettem.
    Végül én is felállok, és visszaindulok. Az erdő hangjai fokozatosan halványulnak el, mígnem teljesen felváltja a mező élénk hangjai. Pontosan az erdő határán, az árnyékokban áll Aysa. Ahogy megérkezem némán indul tovább.
    Az emberek megbámulnak minket, de senki sem kiabál. Mindenki némán és megkövülve áll. Aysa büszkén vonul végig az utcákon egészen a Wyvern ház tekintélyt parancsoló kapujáig. Ott megtorpan.
    Kinyitom a kaput és szélesre tárom, mire Aysa elmosolyodik, és besétál. Talán ez a kis löket kellett neki, hogy összeszedjen elég bátorságot, és bemenjen, ami miatt szinte gyűlölöm magam. Ha nem teszem meg ezt az apró gesztust, akkor vajon bement volna?

Aysa
    Az üresnek tűnő házban hangosan kopognak a lépteink a márványon. Furcsamód, senki sem kiabált nekem semmi sértőt, vagy gorombát. Mindenki hallgatott. Amiért hálás is vagyok.
    Némán őrölöm magamban Tadeusz ajánlatát, miszerint elvinne egy másik helyre. De mindig arra jutok, hogy nem akarok elmenni. Megmagyarázni nem tudom, hogy miért... Csak nem. Talán félek.
-Hazatért a megtévedt bárányka...-hasít a ház csendjébe apám gúnyos hangja. Lehajtom a fejemet.
-Sajnálom...-kezdek bele, mire apám kemény keze csattan az arcomon. Mögöttem Tadeusz felmordul.
-Mi a fenét művel?!-ugrik elém Tadeusz védelmezően. Apám felhorkant.
-Neked ehhez nincs semmi közöd... Aysa a lányom, és azt teszek vele, amit akarok!-üvölti apám. Gyengéden megfogom Tadeusz karját, és próbálom onnan elhúzni, de ő sziklaszilárdan áll.
-Nagyon is van! Én vagyok a testőre...
-Szóval Aysa, felcsaptál kurvának? Csak azon csodálkozom, hogy kellesz valakinek...-nem tudja befejezni a mondatát, mert egy hangos reccsenéssel törik el valamije Tadeusz ütésének nyomán. Apám szitkozódni próbál, de csak hangfoszlányok hagyják el a száját.
   Jeges félelem tölti meg a testem. Az, hogy Tadeusz ezt tette apámmal, mindkettőnkre nézve végzetes. Átható vadszag, és fenyegető morgás tölti meg a helységet.
    Apám, vagyis az átváltozott tigris sziszegve kezd el körözni körülöttünk. Mancsaimnak tompa puffanásai jelzik a kövön, hogy merre jár. Tadeusz egy helyben áll. Rossz érzésem támad, miszerint megsérülhet a fiú.
-Elég!-hasít a levegőbe egy ismerős, ugyanakkor éles kiáltás, mire a tigris megtorpan.-Mégis mi ez az egész?
    Arvid megindul, és egyre közelebb jön. A tigris egy éles hang keretében változik vissza apámmá.
-Ez a féreg eltörte az álkapcsomat!-mondja dühösen, jóllehet ez halasztódik: Ef ah féleg eltölte af álkaffomat.
    Arvid bosszúsan sóhajt.
-Megérdemelted -mondja szinte mosollyal a hangjában, mire apám dühösen felmordul, majd elviharzik. Arvid felnevet, majd hirtelen el is hallgat.-Köszönöm, hogy visszahoztad Aysát-mondja Tadeusznak, majd odalép hozzám, és szorosan megölel.
   Viszonzom, mire megcsap Arvid jellegzetes folyóra emlékeztető illata. Mélyen magamba szívom, mielőtt elengedne engem.
-Hiányoztál Aysa.-Nagybátyám hangjában mosoly hallazszódik, mire én is elmosolyodom.-Viszont most legnagyobb sajnálatomra mennem kell. Majd találkozunk...-mondja és elsétál.
    Sóhajtok. Arvid jelenléte megmentett az apámtól, de nincs mindig itt.
-Jól vagy?-kérdi aggódva Tadeusz, és ezzel kiszakít a gondolataimból. Az égő arcomra teszem a kezemet.
-Persze. És te?- kérdem, de Tadeusz nem válaszol. Megértem.-Gyere, menjünk enni-bököm meg a kezét, hogy oldjam a hangulatot. Nem nagy sikerrel járok, így sóhajtva elsétálok.
Fölösleges hogy Tadeusz is eméssze magát apám miatt. Erre én is éppen elég vagyok. Az étkező felé menet pár szolga morog magában valamit, de nem figyelek rájuk.
   Mindketten szótlanul esszük meg az elénk rakott ételt, amibe ezúttal senki sem köp bele.
-Tadeusz?-kérdem csöndesen, amikor végzünk az evéssel.
-Mit szeretnél?-hangjában nem halasztódik semmi mosoly, vagy jókedv, amitől rossz érzésem támad. Habozok, majd végül teljesen mást mondok, mint amit szerettem volna eredetileg.
-Álmos vagyok. Felmegyek a szobámba-közlöm, és eltolom magam az asztaltól.
-Rendben. Felkisérlek-mondja elgondolkodva. Aprót bólintok, majd megindulok fölfelé.
   Az emeleten megígérteti velem Tadeusz, hogy nem megyek nélküle sehová sem, majd bemegy a szobámmal szemben lévő ajtón.
Sóhajtva megyek én is be. Amint becsukom az ajtót, neki is támaszkodom. Elönt a kétségbeesés és az öröm kegyetlen egyvelege. Örülök, hogy Tadeusz megvéd, de félek, hogy valami baja fog esni miattam megint. Ezen kívül félek az apámtól is.
    Már éppen tovább akarnék indulni, de megmerevedek. A szobában van valaki más is.
-Ki van itt?-A hangom elcsuklik. Védekezőn magam elé emelem a kezeimet.
   A másodperc törtrésze alatt fonódik az ismeretlen keze a számra. Sikítani akarok, de nem tudok. Még csak szabadulni sem tudok, hiába próbálkozom.
   Ismerős szag tölti meg az orromat, majd egy jól ismert hang súg a fülembe.
-Nem menekülhetsz-suttogja kedélyesen, és egy laza mozdulattal letépi rólam a ruháimat.