A Róka átka {Bejezett}

25

Tadeusz

Hetek teltek el azóta, hogy Plénea a kezembe nyomta a Démonölőt. A fegyver szinte a testem részévé forrt. A nő még párszor gyakorolt is velem, azonban keserűen kellett megállapítanom, hogy a katonaságnál töltött éveim mit sem érnek a nő harci tudása ellen. Ez alatt egyetlenegyszer sem találkoztam a madárszellemmel és Darekkel sem. Jobb is így.
- Ha befejezted a fegyverek takarítását, csutakold le Szégyent is! - kiált Plénea a távolból. Csak morgok valamit, majd sóhajtva a kezembe veszem a következő tőrt. Szégyen, Plénea szürke lova, csak közömbösen felhorkant neve hallatára, majd legeli tovább a gyér füvet.
Lemenőben van a Nap, mire végzek a kígyónő utolsó fegyverével is. Egy hatalmas, kietlen pusztaság kellős közepén álltunk meg ezúttal. Az alacsony fűszálakat aranyszínűre festik a narancssárga sugarak. Megannyi rovar tétován, színesen döng és zúg a talajon és levegőben egyaránt. Plénea valamiféle szertartást végezhet, mert távolabb egy vékonyka füstcsík kígyózik az ég felé.
Felállok, és nyújtózkodva ásítok. A hangra Szégyen felemeli a fejét, közönyös tekintettel megbámul, de a rágást nem hagyja abba. Nagyobb mennyiségű víz hiányában csak egy durva kefével átfésülöm a szürke szőrzetét, amit a ló közönyösen fogad. Teljesen le megy a Nap, mire végzek.
Gyér tábortüzet rakom, majd elfogyasztok egy kis élelmet, amit még a korábbi városban vásároltunk a kígyónővel. Nincs már sok, azonban pár napig még kitart. Ha elfogy, majd vadászok. Nem várom meg Pléneát, úgy fekszem le aludni. Az álom hamar elfog - az egész napos gyaloglás, edzés, és munka kellemesen elfárasztott.
Nem álmodok semmit se.
Arra ébredek, hogy fázom. Magamra terítem köpenyem, de ez se segít kizárni a hideget. Mocorgok egy keveset, majd felülök. A tűz már csak tompán füstölög, és semmi meleget nem ad. Hajnal lehet, mert a horizonton - igaz hogy alig láthatóan -, világosabb az ég alja. Fülelek, mire meghallom a kígyónő enyhén hörgős légzését. Először amikor hallottam, azt hittem meg akar fulladni. Szégyen hangosan szuszog egy kissé arrébb.
Nem kelek fel. Figyelem hogyan kígyózik a vékony füstcsík az ég felé. Az ölembe fektetem a Démonölőt, majd Simogatni kezdem akaratomon kívül. Remélem hamar megtaláljuk Plénea kígyóistenét, hogy utána megkereshessem Aysát. Az meg sem fordul a fejemben, hogy valami baja eshetett. Hiszen otthagytam egy városban. Hogy lehettem ennyire idióta?
Nagyot fújtatok, majd felállok. Halkan felmordulok, majd arrébb sétálok a kezemben a fegyverrel. Már enyhén hajnalodni kezd, mire megállok.
- Elkéstem. - A hang egy apró bokor felöl jön. Nem áltatom magam azzal, hogy csak képzelődőm. Nem is kell sokat keresnem, a gyér fényben hamar megtalálom a növényen gubbasztó madárszellemet. Ezúttal egy fecske alakját vette fel.
- Mivel? - kérdem. Hangja valahogy most más. Szomorú és reményvesztett.
- Elkéstem - ismétli meg magát. Aysára gondolok, de gyorsan elhessegetem a gondolatokat.
- A papagájok ismétlik csak önmagukat - jegyzem meg szárazon, mire a madár szeme felcsillan. Apró csőrét kinyitja, de mire a hang kijönne vörösesfekete torkából, már az egész madár megváltozott. Éles hang szökik ki a sötétkék állatból.
- Elkéstem - megforgatom a szemeim. - Nem vihetlek oda hozzá, hogy bocsásson meg nekem.
- Kihez? - ráncolom a homlokom. Nem értem. Az egész madár egy nagy rejtély számomra.
- Mit tegyünk most? - kérdi, és rám emeli a tekintetét. - Vele van egy gyermekem ott ...
- Várjunk csak - emelem fel a kezeimet. Démonölőn megcsillan a hajnali Nap fénye. Látom ahogy a papagáj, nem, már egy szivárványszínű kolibri, szemében félelem csillan. A fegyverre nézek én is, majd leengedem a kezem. - Miért kéne segítenem neked?
Mielőtt válaszolna, enyhén megrázkódik. A bokor, egy száradófélben lévő berkenye, megremeg. Túlságosan is, mintha szellemkezek ráznák. Pár elszáradt levél lehullik, és szinte felsóhajt a növény amikor a kolibri abbahagyja.
- Mert... ugyanazon a sorson osztozunk Madárszelídítő.
Kérdőn nézek a kolibrire. Madárszelídítő? Egyszer sem hallottam hogy így hívott volna. Eddig csak Kiritot kereste. Valami megváltozhatott.
- Milyen sorson? És még a nevedet sem tudom - elpillant a kolibri, a háta mögé, majd ismét rám néz.
- Viseria. Háború készül Tadeusz. Véres háború, úgyhogy jólvigyázz. Ne veszíts el még több szerettedet - azzal kitárja apró szárnyait, és elrepül. Még sokáig hallom a kolibriből fácánná változó Viseria rikácsoló hangját. Jeges borzongás fut végig a hátamon. Visszaindulok a tábor felé.
Mire visszaérek, a Nap már teljesen feljött, és Plénea is felébredt, és már össze is pakolt mindent. A nő éppen hosszú barna haját fonja fonatokba. Méregzöld ruhákat és világoszöld ékszereket visel. A vállán lévő kígyós tetoválásminta mintha még szunnyadna.
- Ma el kell hogy érjük Réverdőt. Fontos ügyféllel fogunk találkozni. - Kérdőn nézek rá. A kígyónő még sohasem vitt magára egyetlen üzletelésére sem.
- Miért viszel magaddal? - kérdem, amikor nem mond többet.
- Seolnek nagyúr szeret fölényben lenni. Úgy tudja, hogy egyedül megyek, így ha ketten állítunk be hozzá, patthelyzetbe kerül. A másik ok, hogy vadásznak rád.
- Mégis miért vadásznának rám? És honnan tudod?
- Az előző városban meglátogattam egy kedves ismerősömet, aki történetesen információkkal szeret fizetni. Annyit mondott csak, hogy a Hópárduc vadászik az ifjú Tadeusz úrra - néz rám jelentőségteljesen Plénea. De az is lehet, hogy csak a reakciómat várja.
- Nem is vagyok úr - felelem értetlenül.
- Én is ezt bizonygattam. De ő váltig állította az ellenkezőjét. Szóval...
Nem hallgatom végig. Kiejtem az eddig a kezembe szorongatott Démonölőt, majd Szégyenhez futok, és a zsákomban kezdek el kotorászni. Remegő kézzel húzom elő azt a papírt, amit még hetekkel ezelőtt loptam el Darektől. A lapok enyhén sárgák, és több helyen is elfolyt a tinta. Nehezen tudom kivenni a szöveget, de lassan elkezdek olvasni. A meglepetés miatt megdermedek.
Apám rám hagyott mindent. Rám, az egyetlen átváltozni képtelen fiára. És most az összes testvérem rám vadászik.