A Róka átka {Bejezett}

7.

Aysa
     Már harmadik napja, hogy Tadeusz eljön ide reggel, és itt tölti a napjait. Nem csinál mást, csak leül és olvas. Nem kutat utánam, és nem állít csapdákat.
    Annyira merőben más a viselkedése, mint a többi embernek. Most azt kívánom, hogy bárcsak ne lennék vak. De a kívánságok sohasem teljesülnek. Főleg nem az enyémek.
   Magamban sóhajtok, majd még egyet lépek Tadeusz felé. Nem tudom miért is teszem ezt pontosan, de sikerül rátaposnom egy vékony ágacskára, ami a mancsom alatt finom reccsenéssel adja meg magát.
     Visszakapom a lábamat, hátha ezzel vissza tudom csinálni a hangot. Kővé dermedek.
    Nem messze tőlem Tadeusz visszafolytja lélegzetét. Nem hallok mást, csak nagyon hallkan, és nagyon távolian, a fiú felgyorsult szívverését.
Már éppen azon vagyok, hogy eliszkolok, amikor megszólal.
-Aysa....-kezd bele Tadeusz úgy, mintha maga sem tudná mit is akar pontosan.-Szeretnék bocsánatot kérni.
    Bocsánatot? Magamban hihetetlenül rázom a fejemet. Nem szoktak csak úgy bocsánatot kérni tőlem. Hangosan felmordulok, és beszaladok az erdőbe. Engem nem fog szép szavakkal magához édesgetni.
    Vakon rohanok előre. Csak akkor lassítok le, amikor kiérek egy kis tisztásra. Itt nem az erdő nyomja el a szagokat, hanem a száraz fű.      Beleszagolok a levegőbe, mire sok sok élőlény jelenik meg előttem.      Kiválasztom a legközelebbit, és üldözőbe veszem.
     Hamar sikerül elkapnom a nyulat. Szerencsémre, ami igen csak ritkán adatik meg nekem, a napok elteltével már nem olyan kínzó a fantom fájdalom. Mára már csak egy apró szúró érzéssé csillapodott.
      A nyulat percek alatt felfalom, ami után teljesen jóllakom. Keresek egy hűs árnyékot, és letelepszem oda. Némán hallgatom az élőlények lágy neszeit. Hamar elnyom az álom.
    Csak az éjszaka közepén ébredek fel. A szívem össze vissza kalapál az iménti álmom hatására. Néha, jó ha évente, a bennem élő róka különleges álmot hoz nekem. Ezekben az álmokban nem vagyok vak, így mindent láthatok.
     Most egyedül egy emberi alak volt az álmomban. Tadeusz. Ott ült a forrás mellett, és engem nézett szótlanul, visszafojtott lélegzettel. Bár... ha belegondolok, nem is igazán láttam. Csak egy sötét alak volt vonások nélkül.
Az aznapi délutánnal álmodtam.
Viszont, ahogy kővé dermedten álltam, és hallgattam Tadeusz egyenetlen szívverését, csak egyetlen egy dolgot láttam. Ahogy elmosolyodik.
    Ebben az egy mosolyban benne volt minden. A szomorúság, a megbánás, a remény, hogy lesz még lehetősége bizonyítani. De semmi fenyegető.
     Viszont nem láttam semmi mást álmomban. Csak ezt az egyetlen egy mozdulatot.
    Körülöttem hangosan, mégis megnyugtatóan ciripelnek a tücskök a száraz fűben. Az álmom, és ezek az apró élőlények segítenek döntést hozni.
    Holnap közelebb megyek Tadeuszhoz. Nem változok vissza, de adok egy esélyt a fiúnak azzal, hogy megmutatom magamat. Ha fenyegetően, esetleg gyanúsan viselkedik, akkor otthagyom. És soha többé nem is megyek vissza.
     Körülöttem elhallgatnak egy percre a tücskök, ahogy egy nagyobb élőlény elhalad a magas fűben. Amikor végre eltűnik, ismét ciripelni kezdenek a tücskök. Mellső mancsaimra hajtom a fejemet, és újra elalszom.
     Hajnalban ébredek csak fel ismét. Világosodhat, mert körülöttem életre kel a tisztás. Bogarak donganak mindenhol, a madarak pedig vidáman éneklen. A szél lágyan futkos a száraz fű között, amitől lágy surrogó és sziszegő hang tölti meg a levegőt.
     A Nap erőtlen melege küzd a hajnali harmattal. Felkelek, és nyújtózkodom. Legvégül kirázom a bundámra telepedett harmatot, majd laza kocogással futok vissza a forráshoz.
     Ott felugrok egy szárazabb kőre, és néma, ugyanakkor idegtépő várakozásba kezdek. Lassan, először csak távolról, majd egyre közelebbről, meghallom az ismerős lépteket.

Tadeusz
    Szótlanul lépkedek a kis forrás felé. Nem reménykedem a csodában, hogy Aysa megjelenik csak úgy, és szinte a karomba veti magát. Habár rettenetesen örülnék neki, de...
    Megtorpanok. Egy vörös róka ül némán a kis forrás egyik kiálló szikláján. Egyenesen engem bámul szürke szemeivel. Percekig állunk így, amikor lépek egyet előre. Aysa, biztos vagyok benne, hogy ő az, fenyegetően felmordul, mire visszalépek.
    Magamba folytom a feltörni készülő sóhajt. Törökülésbe leülök, és előveszem a szokásos könyvemet. Közben persze a szemem sarkából figyelem Aysát.
    Mikor már percek telnek így el, lehajtja a fejét a mellső mancsaira, és becsukja a szemeit. Nem merek még csak mozdulni sem. Megáll a kezem a levegőbe, és úgy figyelem. Annyira merőben más a viselkedése, mint az elmúlt napokban.
     Arvid figyelmeztetett. Hogy először el kell nyernem a lány bizalmát, ha azt akarom, hogy valaha is visszaváltozzon. Vagy elfogadjon engem.
     Aysa hirtelen felpattan, és egy pillanat alatt eltűnik a bokrok között egy vörös villanással. Kiengedem magamból az eddig benntartott levegőt egy sóhajtás keretében. Miért nem tud megbízni bennem?
    Összecsukom a könyvet, és felkelek a földről. Egy laza mozdulattal lesöpröm a fűzöld köpenyemről a rátapadt leveleket, és visszaindulok.

-Na hogy ment?-kérdi mellettem Arvid, amikor hazaérek. Sóhajtás jelzi a válaszomat.
-Ma megjelent. De csinálhattam valamit, ami miatt egyszer csak elfutott. Mi lehet a baj?-túrok bele kétségbeesetten a hajamba.
-Időt kell neki hagynod. Hiszem mindenki gyűlöli, és nemrég meg is akarták ölni. Nem csoda, hogy senkiben sem bízik meg-sóhajt Arvid is. Kipillant az ablakon, majd egyszerűen otthagy engem a gondolataimmal.
    Lepillantok a kezemre, ami már szépen gyógyul. Legszívesebben újra beleütnék valamibe, de fékezem magam. Sehová sem jutok azzal, ha szétverem a berendezést.
Ismét sóhajtok, és kimegyek a hátsó kertbe. Nagy ívben kerülgetem a gödröket, amik az út közepén helyezkednek el. Erről eszembe jut a kertész, akivel Aysa az első napomon beszélgetett. Nekem úgy tűnt, jóban vannak. Talán ő tud nekem segíteni.
    Háromszor körbejárom a kertet, mire megtalálom fiút egy fa tetején. Dúdolászva metszi a fákat, de amikor meghalja, hogy jövök, abbahagyja.
-Miben segíthetek?-ugrik le mellém a fiú a fáról. Sötétbarna hajába levelek ragadtak, amitől furcsán néz ki.
-Aysáról szeretnék kérdezni tőled. Ahogy láttam, jóban vagytok...-kezdek bele.
-Ó, Aysa kisasszonnyal csak egyszer beszéltem-túr bele a hajába zavartan a fiú.-Sajnálom, de nem tudok segíteni.
-Azért köszönöm...-morgom, és sarkon fordulok. Már majdnem kiérek a fák árnyékából, amikor utánam kiált a fiú. Megtorpanok.
-Mesélj neki!-ugrik elém boldogan a fiú. Zavart arccal nézek rá.
-Meséljek?
-Ne olyan meséket. Hanem azt meséld el neki amit látsz.-Erre még jobban ráncolom a homlokomat.
-Miért kéne nekem ezt mondanom neki?-kérdem.
-Mert ő nem láthatja ezeket. És biztos örülne neki, ha leírnád neki a világot.-Elmosolyodik a fiú, majd fütyörészve elsétál. Értetlenül nézek utána.
     Megfogalmazódik bennem valami, ezért a ház felé futok. A bejáratban Lungba botlok.
-Lung, Aysa vak?-kérdem tőle. A kopaszodó férfi úgy néz rám, mint egy bolondra.
-Persze, az a kis szörny szerencsére semmit sem lát...-mosolyog önelégülten Lung. Legszívesebben képen törölném ezért, de nem teszem.
    Otthagyom, és befutok a házban. Lung még utánam kiált, de nem foglalkozom vele. Egyenesen felmegyek a lépcsőn, majd berontok a szobámba. Ott leroskadok a kanapére.
-Hogy lehetek ilyen ostoba?-temetem az arcomat kezeimbe.
    Annyira vak vagyok, hogy nem veszek észre egy vakot sem. Lassan össze állnak a részletek. Ahogy Aysa majdnem beleesett egy gödörbe. Ahogy körbevette őt a tömeg, de ő nem tudott menekülni. Ahogy a támadó leszúrta.
     Nem tudott tenni ezek ellen semmit, hisz nem láthatta ezeket. Hangosan felnyögök.
       Mit titkolsz még Aysa?

Sziasztok!
A képet, amit hoztam nektek, Tadeusz van. Csak a könyvbe kicsit öregebb. Meg zöld a szeme. Na jó, tulajdonképpen fullra máshogy néz ki, de nem találtam jobb képet :D
Addig is köszönöm, hogy olvassátok, csillagoljátok, és kommentelitek a történetet. :D