A Róka átka {Bejezett}

9.

Aysa
  Tadeusz jelenléte meglepi a szarvast, mert az megtorpan. Patái szinte csikorogva fékeznek le a száraz leveleken. Egy pillanatra megkönnyebbülök, azonban újra felbőg dühösen az állat, és megindul.
    Mellettem Tadeusz pár másodpercig nem mozdul, majd leugrik a szikláról egy gyors mozdulattal, és nyugodtan megindul a szarvas felé. Csak remélni tudom, hogy valami erőssé tud átváltozni, mert különben nincs sok esélye.
    De nem változik át a percek múlásával sem. A szavas közben összerúgja a száraz avart, aminek következményekébb por tölti meg a levegőt. Tüsszentek egyet, de az sem segít. Közben nem érzékelek semmit se Tadeusz és a szarvas harcából. Mindössze csattanásokat hallok.
   Összeszorul a szívem. Talán hiba volt idevezetnem a szarvast. El kellett volna csalnom minnél messzebb...
   A gondolatmenetemet a vér átható fémes szaga töri meg. A szarvas fájdalmasan felbőg, majd lihegve elfut. Finoman beleszaglok a levegőbe, de nem érzek mást, csak a vér szagát, amitől szinte felfordul a gyomrom.
    A félelem jeges ujjai markolnak a szívembe. Hegyezem a fülemet. Egy tizedmásodpercig nem hallok semmit se, majd szaggatott zihálás tölti meg az erdő visszafolytott csendjét. Megkönnyebbülök.
    Leugrok a szikláról, és óvatosan lépkedve indulok el megkeresni Tadeusz. Meg is találom egy kicsit távolabb.
-Mit kell még tennem...hogy... bízz bennem?-zihálja. Hangjában visszafolytott fájdalom cseng. A légzése hirtelen lelassul, és nyugodtabb lesz.
     Meleg, ugyanakkor enyhén kellemetlen borzongás fut végig a testemen. A végtagjaim fokozatosan megnyúlnak, majd robbanásszerűen törnek szilánkosra. Végül összeállnak teljesen normálissá.
-Semmit nem kell már tenned. Bízok benned.-suttogom az eszméletlen fiúnak. Az orromat betölti a vér átható szaga.
   Könnyek szöknek a szemembe, de letörlöm őket. Lassan, a lehető leggyengédebben, végigtapogatom Tadeuszt. A fejénél kezdem, ahol találok egy nagyobb dudort a tarkóján.
    Tovább tapogatózom, és megtalálom a vér forrását. A jobb keze, ami amúgy is be van kötve, rettentően szét van roncsolódva. De remélem, hogy csak én érzem így, és a valóságban jobban néz ki.
       Egy sóhajtás keretében engedem ki magamból az eddig benntartott levegőt, majd felállok. Elsétálok a vékony, jéghideg vizű forrásig, és kis tálat formázok a kezeimből. Kiemelem a vízből, de szinte rögtön kifolyik az ujjaim között a víz. Összerámcolom a homlokomat, fe azonnal támad egy jó ötletem.
   Visszasietek Tadeuszhoz, és újra végigtapogatom. A csípőjénél találok egy kisebb tőrt, amit ki is húzok, majd egy gyorsnak nevezhető mozdulattal lehasítok a ruhám ujjából egy hatalmas darabot.
     Az anyaggal visszamegyek a vízhez, és belemártom. A ruha pillanatok alatt megszívja magát a hideg vízzel. Kiemelem ismét, és odaviszem Tadeuszhoz. Óvatosan elkezdem a kezére csavarni a vizet a ruhadarabból.
   Lassan, de észrevehetően kezd enyhülni a levegőt átitató súlyos fémes szag. Mikor az összes vizet kifacsartam már a kezemben lévő ruhából, óvatosan tapogatva kezdem el lebontani Tadeusz kezéről az átázott kötést. Sok időmbe telik, és mire végzek, a kezem ragad a vértől.
   Visszamegyek a forráshoz, és egyszerűen beleteszem a véres kötést a vízbe, majd a másik kezemben lévő hasított ruhadarabot is belemártom, majd ismét lemosom vele Tadeusz kezét. Utána lehasítok a tőrrel egy még nagyobb részt a ruhámból, és a tőlem telhetően a legjobban bekötözöm a kezét. Már éppen állnék fel, hogy visszamenjek a vízhez, amikor erőtlenül megszorítja a fiú a kezemet, amitől hangosan kezd kalapálni a szívem.
  

Tadeusz
-Mit kell még tennem...hogy... bízz bennem?-kérdem akadozva, amikor Aysa megjelenik melletem.
      A kezemen újra felszakadt a bőr, még annak ellenére is, hogy bekötöttem. Lassan homályosul el minden. A szarvas, aki szinte biztos hogy alakváltó volt, sikeresen nekicsapott a sziklának, így most elviselhetetlenül fáj a tarkóm, amit a kezem állapota csak súlyosbít.
   Mégis örülök. Az, hogy Aysa ide menekült, azt is jelntheti, hogy kezd bízni bennem. Mielőtt még elsötétedne minden, halványan látom, de az is lehet hogy csak képzelem, ahogy a mellettem álló gyönyörű róka teste eltorzul, majd nyúlni kezd.
    
   A feketeség folyamatosan kezd el világosodni. Először azt hiszem, hogy visszanyertem az eszméletemet, de hamar rá kell jönnöm, hogy távolabb nem is állhatnék az igazságtól.
    Erdőmélyén vagyok. A várost körülölelő hatalmas zöldellő fák árnyékában áll mindenki. Nem nevetnek, de látom rajtuk, hogy lenéznek. Apám is ott áll a bátyáimmal.
    Elfog egyfajta féltékenység. Ők mind párducok, míg én egy soványka madárrá sem tudtam soha átváltozni. Lassan kiválik a tömegből egy zöld hajú férfi, a helyi szokásoknak megfelelően egyszerűen Bölcsnek nevezett vezető, és a vállamra rakja a súlyos, ugyanakkor mégis könnyed fűzöld köpenyemet. Erdőmélyén minen katonának más árnyaltú zöld a köpenye. Minnél sötétebb a szín, annál nagyobb a katona rangja. Ez a zöld ahhoz elég, hogy magam válaszhassam meg a küldetéseimet.
    Bölcs ezután ujjait belemártja egy tálba, amiben festékszerű anyag van, és az arcomra keni azt. Egy pillanatig fájdalmas égő érzés fut végig az egész testemen, de ez pillanatok alatt egy kellemes érzéssé enyhül.
     Néhány ember erre kiválik a tömegből, és egyszerűen elsétálnak, míg mások átváltoznak, és kérkedőn tesznek egy egy kört.
   Végül nem marad más ott, csak én. Azzal, hogy felavatott katona lettem, nem fogadtak el jobban az emberek. Mindig is a természetellenes, átváltozni képtelen vásárolt katona leszek a szemükben.
    Sóhajtok, amiért pont a beavatásom napját kell most újraélnem. Megfordulok, hogy egyszerűen elsétáljak innen, de megtorpanok.
   Aysa áll mögöttem. A lány vöröses haja lágyan leng a nemlétező szélben. Szürke szemei mozdulatlanul, szinte éllettelenül néz rám. Elmosolyodik, majd közelebb lép hozzám, és egyszerűen megölel.
   Hagyom neki, sőt még szorsabban ölelem magamhoz. Ez az a mozdulat, amit talán sohasem fogok kiérdemelni Aysatól. Így most, ebben az álomszerű illúzióban kihasználom a lehetőséget.
    Még percek múltával is úgy kapaszkodik belém a lány, mintha az élete múlna rajta. Behunyom a szemem, mire az orromba kúszik Aysa vadvirágokra emlékeztető illata.

   Ahogy lassan visszanyerem az eszméletemet, először a vadvirágokra emlékeztető illatra eszmélek fel. Azután arra, hogy Aysa gyengéden kötözgeti a jobb kezemet egy kék ruhadarabbal. Először nem tudom, hogy mi a furcsa, de szinte villámcsapásként ér a felismerés: Aysa visszaváltozott.
   Boldogság önti el a testemet, és erőtlenül megszorítom a lány puha kezét. Aysa ijedten kapja fel a fejét, de nem rántja el a kezét, amiért hatalmasat dobbam a szívem.
-Köszönöm.-suttogom erőtlenül, mire Aysa lehajtja a fejét.
-Hiba volt idevezetnem azt az alakot... Én...-kezd bele, de elhal a hangja. Így is tudom azonban, hogy magát hibáztatja, amiért most itt fekszem. Elmosolyodom.
-Nem a te hibád, jól tetted, hogy ide jöttél. Viszont nem mondtam el neked valamit.-Itt elhalgatok, és mély levegőt veszek. Az, hogy most itt ül mellettem Aysa azt mutatja, hogy bízik bennem.-Én... Szóval nem tudok átváltozni. Semmivé se.
   Aysa nem szól semmit se, amitől összeszorul a gyomrom. Talán mégis hiba volt neki elmondanom... Ökölbe akarom szorítani a kezemet, de elfeldkezem arról, hogy Aysa még mindig nem engedte el azt, így megszorítom az ő kezét is. Rögtön el is akarom engedni erre, de ő nem ereszt.
   Zavartan nézek rá, mire a lány egyszerűen megölel. Hagyom neki, ugyanúgy mint az álmomban. Viszont most hallom azt is, ahogy mindkettőnk szíve vadul kalapál.