Felhők fölött (Nash Grier)

28. rész

       

Iszonyat boldogan lépett be a szobába Nash.

- És most- mondta izgatottan - bemutatom a lányunkat.

A történet nem itt kezdődik, de elmesélem.
  Nash napok óta könyörög az anyukájának egy kutyáért. Eli kijelentette, hogy márpedig itt kutya nem nagyon lesz, de egyetlen hercegemet nem abból a fából faragták, hogy ő ezt el is fogadta volna. Nála a nem, az egyenlő az "átgondolom még"-gel. Mivel a válasz többszörös határozott "nem" volt, így drága bogaram kutyusok után kezdett nézelődni a neten. Ilyen labrador, olyan keverék, ilyen szőrős, olyan ráncos... Minden variációt megnézett és minden kutyára vevő lett volna. Testvéreivel nem törődve olyan kutyát akart, ami neki tetszik.

- Hallod, Hayes nem allergiás? – kérdeztem, miközben már a több milliomodik tündérei kölyköt nézegettük.

- Nem. Ha meg az is lenne, akkor vagy megszokja, vagy megszökik. Kiképzem az életre. Ennél nagyobb problémái lesznek. Edzeni fogom majd! A kajájába teszek szőrből. De amúgy nem allergiás. Sajnos – mondta olyan tipikus szeretemazöcsémet hangon. Ekkor bizonyosodott meg bennem, hogy bizony a testvéri szeretet mindent felülír. Eskü, még egy könnycseppet is elmorzsoltam ezen. Hát' nézd már meg milyen sok áldozatot hozna a testvéréért.

Három nap, három éjjel telt el kutyakereséssel. Ezalatt a létező összes kölyköt megnézette velem, de egyik sem bűvölte el őt annyira, hogy hazahozza.

- Anya még mindig gondolkozik. – ecsetelte szomorúan a drága. Tényleg jobban meg volt törve, mint akkor, amikor én kidobni készültem őt.

- Akarod mondani nem engedi. Merthogy nem is volt szó gondolkozásról. – simogattam meg a hátát és diszkéten elmosolyogtam. Olyan kis naiv és olyan kis gyerek még. Azon gondolkoztam, hogy ezt az oldalát csak én ismerem-e a családján kívül. Társaságban nagyarc, igazi menő gyerek, de most itt görnyed a kanapén és teljesen megtörten kutyáért nyivákol. Édes.

- De, fogja. Bízok benne. – mondta csillogó szemekkel.

Mivel igencsak késő volt már, így elindultam haza. Kicsit talán még meg is sajnáltam őt útközben, de mire hazaértem ez el is múlt. Beléptem a házba és csippant a telefonom: Nash újabb adag kutyákat küldött megnézésre. Fajtisztábbnál fajtisztább egyedek kerültek terítékre. Rutinból válaszoltam, hogy szépek, és nem is törődtem tovább a témával. Nash különleges ember, neki nem egy fajtiszta kölyökre van szüksége. Legalábbis nem egy prémium kenelből származó csöppségre.

- Tetszik a bullterrier. – írtam neki vissza és elmentem aludni. Másnap reggel 20 nem fogadott hívás várt. Az összes Nashtől és Hayestől származott, tehát egyszerűbbnek láttam felöltözni és elbaktatni hozzájuk. Felhívtam őket, hogy átmegyek és el is indultam.

- Gyere be! – kiabált Nash és belökött a szobájába. A szeme csillogott és az egész gyerek ragyogott. – Csukd be a szemedet! Be van csukva? Csak akkor mutatom meg a meglepit, ha be van csukva. Csukd be kérlek!

- Becsuktam. – sóhajtottam és a kezemet  a szemem elé raktam.

- És most, bemutatom a lányunkat! – húzta be a szobába a fekete-fehér kölyköt. Egy csodás példány volt. Meg kell mondjam, hogy én is egy pillanat alatt beleszerettem. A kis szőrpamacs megszaglászott, és önkényűen el is helyezkedett az ölemben.

- Ő itt Malibu. Malibu, ő itt anyu. – mondta hatalmas vigyorral az arcán. Megsimogattam a picikét és kérdőn néztem Nashre.

- Na figyelj. Nem vagyok doki, de szerintem ő nem a lányunk. Mármint...- fejtettem ki a szerintem furcsa dolgot.

- De! AZ! – mondta mérgesen "apa" és mellém ült megszeretgetni újdonsült lányunkat. Nos Nash szerint menő, ha valaki elborult, úgyhogy ő tartotta is magát ehhez: kellően bolond volt.

- Végül melyik tenyésztőtől jött a drága? – kérdeztem tőle. Malibu ekkorra már nagyon megbarátkozott velem és hatalmas puszikkal kényeztetett.

- Menhely. Megmentettem, mert első látásra bele szerettem.

- Valóban?

- Nyugi anya, a tiéd vagyok.... Néha. – röhögött Nash.

- Apropó. Anyut hogy engedte?

- Úgy, hogy most egy hónapig kocsit mosok, és néha főznöm kellesz.

Érdekes feltételeket talált ki Eli. Egy biztos, én sosem ennék abból amit Nash főzött egyedül. Nem hiszem, hogy bárki is öngyilkos akarna lenni. 

- Reggeli kész, asszony? – kérdeztem viccelődve tőle.

- Mindjárt'. Nem láttad hová tettem a rózsaszín pöttyös köténykémet?

- Vicces.

- Nem. Komolyan. Hol van? – kereste eszeveszetten a szóban forgó kötényt. A mosolyom csöppet sem volt őszinte. Rózsaszín? Tényleg? Grier, kezdesz megijeszteni. 

A konyha a feje tetején állt. A helyzet a következő volt: Nash egyik kezében Malibuval, másik kezében fakanállal járkált fel-alá. Én éppen a raguval szenvedtem, amit együtt kezdtünk el csinálni, de ő kutyusozott én főztem. Jobb is, hogy én csinálom.  Felvágtam a zöldséget és a húst és elkezdtem készíteni az alapot.

- Ez nem lesz így jó – mondta a főszakács úr, és bekapott egy zeller darabot.

- Mit rontottam el? – sóhajtottam unottan és leraktam a kést.

- Kéne bele valami plusz... Te. Vágd bele magad. – mosolygott.

- Persze. Nélkülem szerintem lélegezni sem tudnál te nyomi.

- Köpöd ki! – szólt rá Malibura és elkezdte üldözni őt. A mini eb, aki amúgy egy husky volt, nagyon hasonlított a gazdájára. Hasonló élénk kék szemei hatalmasok. A csöppség imád kergetőzni és kaját lopni. Az alvást úgyszintén nem veti meg a kedves, sőt, túlaludta Nasht. Fél nap alatt sikerült megállapítanom, hogy ő és a gazdája kiköpött hasonmásai egymásnak. Mondjuk.... Nash nem lány, de szerintem ezt teljesen elhanyagolható. Egyben még teljesen biztos vagyok: a "lányunk" kevésbé hisztis, mint az "apja", de ugyanolyan lökött legalább.