Felhők fölött (Nash Grier)

29.rész

A rekkenő hőség után csigalassan jött el az enyhülést hozó viharocska. Egy ideje hallható volt az időjárás jelentésben, hogy hatalmas esőzés várható, ám híres szkeptikusként nem hittem ilyen marhaságoknak. Nyugisan sétálgattunk a közeli erdőben Malibu, Nash és én. Biztonság kedvéért három esernyővel, mert akkora vihart ígértek, hogy nem mertünk kockáztatni. Mivel a kutyus a legfontosabb, és a követelőző drágaság sétálni akart, ezért mit volt mit tenni felkaptuk a gumicsizmát és az esőkabátot és nyakunkba vettük az erdőt. Sok szürke felhő tarkította az eget. A nyári erdő különösen szép, mert mindenhol virágok köszönnek ránk és minden tarka, ám most ennek sem tudtunk feltétlenül örülni, mert a nagyon magas hőmérséklet még magasabb páratartalommal kedveskedett nekünk. Túinván, avagy egyet fizetsz, kettőt kapsz. Kézenfogva sétálva fedeztük fel a bámulatosan szép erdőt, pontosabban Malibu, mivel kiskutya létére igencsak akaratos  a tündérke, ezért ő arra húzta Nasht, amerre ő szagot fogott, Nash meg kénytelen volt arra menni, ahova egyetlen leendő vérebe húzta őt. Szóval igencsak hangulatos sétának ígérkezett az erdő béli kaland. Szinte mindenhol sétáltunk, ám az eső csak nem akart jönni. Lassan már ott tartottunk, hogy esőtáncot lejtünk, hátha akkor eljön, aminek jönnie kell, de nem volt kedve jönni. Az esőfelhők egyre gyülekeztek fölöttünk, mi pedig örömmel néztük a találkozójukat.

Éppen feladni készültünk az eső-váró sétát, amikor elkezdett csöpörögni. Malibu életében talán először látott ilyen csodát és örömét kifejezvén vakkantott egyet. A kis zsebkutya táncolt az esőcseppek között, én és a gazdája pedig hálát adtunk a sorsnak emiatt. Nagyjából öt percig tartott a meghitt „csak egy kicsit esek, jó?" szituáció, amikor az esőfelhők megunták, hogy itt rontjuk alattuk a levegőt, mert tudniillik nem azért gyűltek össze partyzni, hogy mi itt figyeljük őket alulról, szóval igencsak rákezdtek a dologra. Egy másodperc múlva olyan szinten kezdett esni az eső, mint az én gördeszkás karrierem anno. (Értsd: hatalmas sebességgel.) Én megtehetem, hogy nem hiszek a meteorológusoknak, de ilyenkor azért igencsak pórul járok azzal, hogy okosabbnak hiszem magam a hozzáértőknél. Mikor hallottam a mai vihar előrejelzést nevetve legyintettem, hogy max egy picit fog csöpögni az eső vagy esetleg picit valóban esni fog. Nos, megjártam ezt, mert olyan szinten szakadt az eső, hogy az valami elképesztő. Igaz, hogy Nashnek volt legalább annyi esze, hogy elhozza azt a fránya esőkabátot és esernyőket, de én nem gondoltam ilyen balgaságokra magamtól. Pánikra semmi ok, minden itt van, amit az uram rám erőltetett. Egyszerre nyitottuk ki két esernyőt, ám mivel hoztuk a szerencsétlen formánkat, így mindkettő törött volt.

- Ne csináld, hogy nem próbáltad ki otthon – mondtam teljesen megsemmisülve.

- Én legalább hoztam. Szerinted nem is lett volna eső – válaszolta gúnyosan uram, és elővette a tartalék esernyőt. Gondosan kinyitotta és egy pillanatig mosolyogva néztük a tervezői esernyő-csodát, ami annyira eredeti, hogy csak egyetlen darab van a földön belőle. Malibu büszkén nézett rá, sőt szerintem még magában mormogott egy "Szívesen emberek''-et is. A felismerés szelétől (és a viharétól) lefagyott a mosoly a csurom vizes arcunkról, ugyanis az újdonsült Grier-családtag egy pöppet megrágcsálta az utolsó reményünket. Tehát három teljesen használhatatlan esernyővel mellettünk és egy-egy nem túl őszinte mosollyal az arcunkon ültünk teljesen tehetetlenül a zuhogó lehűlést hozó viharocskában.

- Kellett neked esőtáncot járni. – sóhajtotta Nash, és beletörődve a sorsunkba felvette az esőkabátját. Követtem a példáját és a fa alatt ülve figyeltük tovább az esőt egy darabig némán. Nem csak a hangulat csapott át enyhén fagyosba, de a hőmérséklet is ijesztő gyorsasággal csökkent. Malibu tündérien játszott az esőben egészen az első villámig, amikor is Nash kabátjába bújva tudatta velünk, hogy ennek már a fele se tréfa, húzzunk haza.

- Így elég veszélyes egy fa alatt ülve, miközben villámlik. Valamerre kéne menni.

- Azért azt remélem tudod, hogy egy erdőben vagyunk. Itt elég gyakori a fa, mint növény.

- Jó. Akkor legalább egy kisebb példányt keressünk, mert nem feltétlen itt akarom a vesztemet lelni.

Ennek reményében elindultunk a "kicsi fa" fedőnevű expedícióra. Teljesen Bear Grylls-nek éreztem magam, ahogy éppen vihar-álló menedék után kutattunk. Mivel igencsak kezdtem éhes lenni, így már az összes lehetőséget próbáltam feltérképezni, hogy hogyan lehet majd élelmet szereznem. Nem mondanám, hogy nárcisztikus ember vagyok, de ha minden kötél szakad, akkor kénytelen vagyok drága barátomat felfalni, hogy én túléljem. Franc tudja meddig leszünk itt. Lehet egész életünket itt fogjuk leélni, az erdő közepén. Menekülni nem volt kedvem, mert feladtam a futáshoz kapcsolható összes interakciót, szóval nincs olyan, hogy „ne viccelj már, innen egy óra alatt haza fogunk futni." Nem, ilyet nem játszunk. Lara nem fut, inkább meghal.

- Nem fázol? – kérdezte kedvesen a kedvesem.

- Ha már így megkérdezted, de. De mit tudsz ezzel tenni? Ha leveszed a kabátodat és megfázol még grátiszként ki is nyírlak. Inkább bújj ide hozzám és simogass – utasítottam és közelebb ültem hozzá. A reakció egy halk kacaj volt és eleget téve követeléseimnek, tette amit mondtam.

Csöndben, de nem kínos csöndben ültünk egymáshoz bújva és hallgattuk a cseppek kopogását a földön. Úgy néztünk ki mint a káposztalevelek, ahogy a nagypapám fogalmazna. Malibu eközben elaludt a jó lebegőn az ölünkben és halkan horkolt.Nash hatalmas mosollyal az arcán nézte őt.
Ekkor döntöttem el magamban, hogy ő nekem az igazi és nem akarok soha senkit rajta kívül. De az élet ravasz egy játék, talán én most így gondolom, de lehet teljesen más vár ránk. Lehet mégsem ő a nagy ő. Mindennél jobban szeretem és lehet mégsem lehet az enyém. Miközben erre gondoltam egy árva könnycsepp szántotta végig az arcomat.

„Szeretek esőben sétálni, mert olyankor senki sem látja, hogy sírok."

//Rowen Atkinson