Egy hét.
Egy hete vagyok itt, ezen a helyen.
Olyan sok dolog nem történt. Ki sem megyek az úgynevezett 'szobámból'. Ám, ma bejött Daniel és megtiltotta. Igen, megtiltotta, hogy a szobámban tartózkodjak.
Nagyon okos, mondhatom.
Ha elrabol, mért nem zár be valahova és öl meg? Nagyon nem értem. De nem csak ezt nem. Úgy, mostanában semmit. Nem tudok semmit, senkiről. És azt sem, hogy mért vagyok itt. Valamilyen magyarázatot adhatnának.
-Hope, gyere le! - kiáltott fel, James.
-Megyek. - forgattam meg a szemem. Igazából a három fiú közül, Jamesel jövök ki a legjobban. Vele beszélek a legtöbbet. Ő nem olyan mint a többiek. Kedvesnek, megértőnek látom. Akármi van, vele megbeszélhetem. Ő az egyetlen, aki nem úgy bánik velem mint egy kutyával.
Gyorsan lerohantam.
- Igen? - kérdeztem érdeklődést színlelve.
-El kell mennem, pár..- kezdett bele. Én pedig előre féltem, mi lesz a mondat vége. Ne merjen itt hagyni.. ezekkel. -hétre.
Jaj, ne.
-Mi van? - estem kétségbe. - Mért? Hova? - kérdeztem, a könnyeimmel küszködve. Nem azért mert ennyire összenőttünk, vagy valami, szimplán félek a többiektől. Becsuktam a szemem, és feltettem utolsó kérdésem is. - Meddig maradsz?
-Nem tudom. Ameddig a főnök nem enged vissza.
-A főnök? - mért hívatta magához a főnök?
-Igen, a főnök.
-De ugye.. - nyeltem egy nagyot.- visszajössz?
-Nem tudom. - mondta ki. Nekem pedig kigördült egy könnycsepp. Odajött hozzám, majd a fülembe suttogott. - Ne sírj. Danék sem olyan rosszak. Ha megismered őket nem akarsz majd elmenni tőlük.
- Haza akarok menni! - sírtam keservesen.
-Nem mehetsz.
-Mért? - már ordítottam vele. - Mért nem mehetek haza? - sírtam még jobban. - Ígérem. Ígérem, nem szólok senkinek rólatok. - vettem könyörgőre. - Csak haza akarok menni. - mondtam nehezen. De tudtam mi a válasz. Lábaim felmondták a szolgálatot. A földre zuhantam. Onantól nem emlékszem semmire, minden sötét.
