- Itt vagyunk. -nyomott egy csókot a fülem mögé és levette a sálat.
Nem hittem a szememnek. Ő elhozott ide?
- Köszönöm. - ugrottam a nyakába és megcsókoltam.
-Ennyire örülsz neki? - mosolygott rám. Csak bólintottam egyet. -Bemegyünk? - kérdezte mire hevesen rázni kezdtem a fejem.
Dan elhozott engem a vidámparkba. Most gondolhatjátok, hogy ennek minek örülök én annyira? Hát elmondom.
Régen mikor még csak nyolc éves voltam, tíz éve. Apa nagyszülei mindig elhoztak ide. Minden hétvégénket itt töltöttük. Az viszont nagyon régen volt már és a sors közbe lépett. Meghaltak. Ugyan abban az évben, három hónap különbséggel. Azóta nem voltam itt. Apa szüleivel mindig is jobb volt a kapcsolatom. Velük mindig mindent csináltam.
Az viszont nagyon megmaradt, mikor anyának kellett volna értem jönni az oviba, de mamám beszélt vele és ő jött el értem. Akkor egyszerűen leírhatatlanul boldog voltam.
- Hova menjünk elsőnek? - kérdezte Dan, már a kapuk másik oldalán.
-Először a hullám vasútra! - vágtam rá gondolkodás nélkül. Mivel mamáékkal is mindig oda mentünk először. - Ezeket lefestették. -jegyeztem meg a sorban állva.
- Igen. Olyan három éve. - bólogatott Daniel.
A sárgára mentünk, a szokásos útvonalon. Nagyon élveztem.
Ez az este, nekem nosztalgiázással telt. De nem bántam. Néha kell az ilyen is.
- Köszönöm! - mondtam Danielnek megint, már a házunk előtt.
- Nem kell köszönnöd! - mosolygott rám, miközben a szemeimbe nézett, mintha kiakarna olvasni valamit. - Egész este elvoltál kalandozva, hol járt az eszed? - kérdezte kedvesen.
-Nosztalgiáztam.
- Régi szép idők? - mosolygott még mindig.
- Igen. - bólintottam. - De sajnos már vége van. - húztam el a számat.
