Nem úgy lett, ahogy a filmekben szokott. Tudjátok, az a mesébe illő, csodálatos jelenet amiben a főszereplő lány kiviharzik az adott szobából és a hercege utána megy. Elmondja mennyire szereti, mennyire hiányzott neki és egy forró csókban összeforrnak.
Nagyon nem ez lett.
Ez is azt bizonyítja, az élet nem egy varázslatos mese, amiben csodák történnek. Miután kiviharzottam az étteremből nem jött utánam senki. Még csak nem is kiáltott utánam senki, hogy most mi a szent isten bajom van. Hagytak elmenni. Nem tettek semmit.
Nem is értem mit vártam?
Amint hazaértem, bezuhantam az ágyamba, nem törődve semmivel. Úgy nézhettem ki, mint egy összetört szívű tinilány.
Nem tudom, mi ütött belém. Amint újra láttam Danielt, valami átfutott rajtam, amivel még saját magam sem vagyok tisztába. Csalódottság? Félelem? Hiány?
Hiányzott volna? Hiányzott volna, az az ember aki elrabolt? Nem tudom. Nem vagyok magamban biztos, de egy dologban biztos vagyok. Rettentően hiányzott Daniel. Nem az, hogy elrabolt. Nem. Maga az ember hiányzott és abban is biztos vagyok, hogy az arcomon az értetlenség is felmerült. Mért?
Mert egyáltalán nem értettem, hova tűntek és mért hagytak ott.
Félreértés ne essék, nem hiányoznak azok az idők amikor elraboltak. Csak azok az emberek. Legfőképpen Daniel, mivel ő rántott vissza a mélyből, mikor James elment. Még magamnak is nehéz bevallani, de valamit érzek Dan iránt. Ezért tartott olyan sok ideig feldolgoznom a rablásom.
Mindenki azt hitte, sokkolt a hír, miszerint elraboltak és csak most jutott el az agyamig. Anya már a pszichológus is megfordult a fejében, mire én rögtön tiltakozni kezdtem. Nem okozott nekem traumát az hogy elraboltak, az viszont annál inkább, hogy lehet nem látom soha többé az el rablómat. Akkor nagyon hiányoztak, de megtanultam kezelni ezt az érzést. Próbáltam nem rá gondolni és ekkor jöttem rá, amikor a legjobban próbáltam felejteni. Azon kevés idő töredéke alatt, valamit csinált velem.
Valamit érezni kezdtem iránta, amit nagyon nem akartam.
