-Daniel. Nem tudod mennyire hiányoztál. Amikor eljöttem arról a helyről, hónapokig rosszul voltam. Nem akartam semmit, csak téged. De tudtam, hogy nem kaphatlak meg. Nem tudtam rólad semmit. Ami nagyon rossz volt. És ami abszurd, nagyon hiányoztál. Basszus, hiányzott az el rablóm.-nevettem fel keserűen.- Üresnek éreztem magam. Érted?
-Hope, én nem akarlak elveszíteni. Újra.
- Én se téged. - néztem fel óvatosan szemeibe.
Közelebb lépett hozzám és jó szorosan megölelt. Nekem pedig éppen erre volt szükségem. Hogy az a bizonyos személy, akire a legnagyobb szükségem van megöleljen és elfelejtessen velem minden fájdalmat.
- Mennyünk, későre jár már. - mondta egy kis idő múlva.
-Mennyünk. - válaszoltam. - Amúgy most mit dolgozol? -kérdeztem tőle. - Mert ha eljöttél a főnöködtől, gondolom munkát váltottál.
-Igen. - nevetett fel. - Egy irodában dolgozom.
-Az jó. -mosolyodtam el. - Akkor már az előző munkádat, teljesen abba hagytad?
-Igen. - mosolygott ő is. - És te melyik kávézóban dolgozol?
- Ott a..- és lediktáltam neki a címet.
Egészen hazáig kísért. És minden hülyeségről el tudtunk beszélgetni. A fő az volt, hogy velem van.
"Egy újabb nap nélküled,
a reményt táplálva, arra várva,
hátha holnap máshogy lesz.
Semmi nem jó nélküled,
itt ragadtam a magányban, megjátszva,
hogy minden rendben lesz."
