Reggel a telefonom ébresztett fel, hét órakor. Dan hívott, hogy ma elmehetnénk valahova.
-Négyig dolgozok.
-Oké, eléd megyek akkor. Az úgy jó?
-Jó. -mosolygok a telefonba, amit tudom hogy nem lát.
-Na, és hova szeretnél menni?
-Nem tudom.
-Akkor meglepi lesz. - kuncog fel.
-Ne már! Tudod, hogy utálom a meglepiket.
-Négyre ott vagyok a kávéház előtt. -azzal letette a telefont.
Hát kösz.
Már negyed nyolc volt, így nem lett volna értelme visszaaludni. Kipattantam az ágyból s a konyhába vettem az irányt. Ahol anyumba ütköztem.
-Szia kislányom! - köszönt egy puszival. - Hogy hogy ilyen korán fent vagy?
-Csörgött a telefonom és felkeltem rá. Így meg már nem alszok vissza, egy óra és kelhetnék. -húztam el a számat.
-Értem.
Még beszéltünk egy kicsit anyával, míg megcsináltam a reggelimet. Utána beültem a nappaliba és reggelizés közben tévét néztem. Annyi hülye sorozat megy reggelente, azok már nekem fájnak.
- Anya, nem tudod hol van a 101 kiskutya cédénk? - ordítottam át anyunak a konyhába.
-A polcon kell, hogy legyen! - ordított vissza.
-Ott nincs!
-Ott kell lennie!
-Mondom, hogy nincs!
-Akkor a tévé szekrény alatti szekrénybe!- szólt újra. Addig folytattuk ezt a fajta beszélgetést, még anya meg nem unta és ki nem jött a konyhából a nappaliba, majd odament a polchoz keresgélt egy kicsit majd felém fordult.
-Nincs a polcon, mi? Akkor ez mi?- nevet fel.
Ez a tipikus nekem volt igazam, önelégült vigyorral ment vissza, folytatni tevékenységét.
