Reggel elég későn kelhettem, mivel már Dan nem volt bent a szobában. Pedig ő hétalvó.
Kikászálódtam az ágyból és felmentem a szobámba. Elvégeztem reggeli teendőim, majd lementem a konyhába, mivel már kezdtem éhes lenni. A hűtőben nem találtam semmi fogamra valót, így körbenéztem a szekrényekben. Sehol semmi. Ekkor viszont eszembe jutott, hogy Dan amikor előzőleg mentem ki a szobájából, adott még egy üveg nutellát.
Felrohantam a szobába és kivettem a fiókomból a Nutellám. Reggelire nem is olyan rossz, fő az egészséges életmód.
Miközben ettem, azon gondolkoztam hol lehetnek a fiúk, mivel ritka hogy nem futunk össze. Azért ez a ház nem olyan nagy. Miután eleget ettem, megkerestem őket. Sehol senki.
Egyedül hagytak? Mért?
Visszamentem Dan szobájába, de teljesen üres volt az egész. Ilyen nincs, az előbb még minden itt volt. Minden szobába bementem, minden teljesen üres volt. Komolyan itt hagytak?
Felrohantam gyorsan a szobámba, felöltöztem melegen és felvettem a cipőm. Most vagy soha. Ha itt hagytak, akkor csak nem fognak keresni, nem?
Kirohantam az utcára. Nem volt ismerős a környék, nagyon nem. Még soha életemben nem jártam itt.
Már vagy fél órája sétálok, az ösztöneimet követve. Még mindig nem ismerős ez a hely. Megyek tovább, a tájat figyelem. Ekkor észre veszek valamit a közelben. Vagyis nincs is annyira közel. Egy templom csúcsa. De, én minden nap elmegyek amellett a templom mellett. Elkezdek futni felé, és sikerült beazonosítanom hol vagyok. Innentől kezdve rohantam haza.
-Anya, Apa! - rohanok oda hozzájuk sírva.
- Úristen Hope! Hol voltál? Tudod mennyire aggódtunk?
- Sajnálom, nagyon sajnálom. - nem fogom elmondani, hogy elraboltak. Nem akarom és nem is fogom feladni Dan- ék csapatát. Annak nincs itt az ideje, ha úgy van megírva, megfog történni. Elkapják őket.
