Soha ne felejtsd el, az öngyilkosság nem szünteti meg a fájdalmat. Csak más embernek adja.
Arra keltem fel, hogy valaki fogja a kezem. Bíztam benne, hogy James lesz. Nem ő volt.
-Na, végre hogy felkeltél. - mondta Daniel mosolyogva.
-Mért?
- Mi mért? - kérdezett vissza zavartam.
- Mért örülsz ennek annyira?
-Mert..- nem tudta befejezni.
-Mert ha nem ébredek fel, nem kapod meg a pénzed?
-Nem! Dehogyis, ne gondolj ilyenekre! -hallottam a hangján, hogy hazudik.
-Hol van? - kérdeztem egy kis idő múlva. Nem válaszolt. - Ugye, nem? - kérdeztem a sírás határán.
-Figyelj, ő várt rád, hátha felébredsz, de nem keltél. A főnököt pedig nagyon nem jó megváratni. Nagyon nem. - elsírtam magam. -Ahj ne sírj már. - mondta, de látta ezzel nagyon nem segít. Olyan dolgot tett, amin nagyon meglepődtem. Megölelt. Nem olyan sima, érzéstelen ölelés volt, ebbe együtt érzést éreztem. Szerintem ő is meglepődött magán.
Nagyon jól esett, hosszú idők óta, csak erre vártam. Egy jó, szoros ölelésre. Most megkaptam.
Igazából, lehet nem is James volt a fő oka azért amiért sírtam, lehet az itt töltött idő alatt felhalmozódott sérelmeimet adtam ki. Nem tudom. Viszont nagyon jól esett.
Pár perc múlva kezdett csillapodni a sírásom, Daniel pedig a fülembe súgott valamit.
-Na, jó. Hívhatsz Dan-nek. -rögtön elnevettem magam. Ilyenkor is poénkodik. De, most jól időzített. Nagyon jól és nem lehetek neki elég hálás emiatt. Onnantól kezdve, nem sírtam.
